2010. december 10., péntek

Veronika beteg

Veró nagyon rendes volt velünk, mert eddig nem betegedett meg. Legalábbis annyira nem, hogy úgy érezzem, azonnal meg kell mutatnom az orvosnak. Lányunk úgy érezte, most nőttünk fel ehhez, mint szülők. Hálás vagyok, hogy volt másfél évünk felkészülni, továbbá, hogy munkanapra időzítette.

Annyira egyébként nem lepődtünk meg, mert sorban Dani és én is lebetegedtünk, mikor Veró is belázasodott, eltoltam a gyerekorvoshoz. Drága aranyos főbérlőink a faliújságra kitették az ő gyerekorvosuk névjegyét. A bejelentkezésnél az asszisztens elég undokul fogadott, hogy miért nincs csip az Európai Egészségbiztosítási Kártyámon, és különben sem érvényes, lépjek be egy Krankenkasséba. Gyorsan idéztem neki a megfelelő jogszabályt, erre elővett még egy nyomtatványt, és ezt már nagyon kedvesen segített kitölteni, együtt harcolva a közös ellenség, a bürokrácia ellen. A várószobába küldtek, két nagy külön terem szolgált erre, az egyikben sok székkel, a másikban egy nagy játszóvárral és rengeteg játékkal. Rajtunk kívül egy orosz és egy fekete bőrű család várakozott. A doktornő vírusfertőzést állapított meg, felírt szemcseppet (érdekes módon Veró szeme gyulladt be, az orra nem is folyik), lázcsillapítót. Fizetnünk nem kellett, és a gyógyszereket is ingyen kaptuk meg a patikában, mivel gyereknek kellett. Jóléti állam.

Veró pedig továbbra is gyerekmódra viselkedik, azaz játszik, nézegeti a képeskönyveit, csak nyűgösebb a szokásosnál és nincs étvágya. Viszont éjszaka nem kellett hozzá felkelni. Összességében egész jól vagyunk, aggodalomra semmi ok. Budapestre rendbejövünk.

Mikor még csak Dani volt beteg és Veronika segített neki cikket javítani

2010. december 9., csütörtök

Az első vacsoravendég

Találjátok ki, ki lehetett?

Berlini társaséletünk három pillére továbbra is Vera néni, Claudia, a szomszédasszony és a neten megismert magyar anyukák. A korábbi ittlétünk alatt begyűjtött tíz ismerős közül még senkivel sem találkoztunk. Mindenkinek írtam még szeptemberben, mindenki válaszolt, most nagyon elfoglalt, de pár hét múlva boldogan… Azóta semmi. Legtovább Dagmar jutott, csoporttársam a hajdani egyetemi programból, ő már kétszer majdnem meglátogatott, de egyszer beteg lett a gyereke, másodszor pedig az Alexanderplatzig jutottak, ott Felix annyira fázott, hogy visszafordultak.

Az első vacsoravendégünk így meglepő módon Hamdan lett, egyenesen Betlehemből. Emlékeztek a fiúra, aki a palesztin sérültek jogaiért küzdött? A sors Berlinbe hozta, mint másokat is már, és felugrott hozzánk, ez persze a két mankóval a havas-jeges télben cseppet sem volt egyszerű, így erősítésnek elhozta a nyolcvanéves szállásadóját, Davidot. Ő egy nyugalmazott brit orvos, kalandos élettörténettel, nekünk csak annyit sikerült elcsípnünk belőle, hogy Berlinben volt sorkatona, mikor a Fal épült, egy évtizedet élt palesztin területen, és most Berlinben kötött ki. Megtárgyaltuk a palesztin civil szervezetek nehéz helyzetét. Úgy tűnik, a Hamdan által létrehozott alapítványt lenyúlta a helyi politika Betlehemben, ő pedig Berlinben próbál új életet kezdeni. Ezt eleinte nem teljesen értettem, de mikor Hamdan elmesélte, hogy Betlehemben nemcsak tizennégyen laknak együtt, de neki lakáskulcsa sincs, és (27 évesen) a mamájától kell engedélyt kérni, ha későn ér haza, immár én is csak sok sikert tudtam kívánni a vízuma meghosszabbításához. David nagyon lelkes volt, akármit mondott Hamdan, rögtön rávágta, hogy "he's a genious", valamint, hogy Hamdan forduljon a Rosa-Luxemburg Alapítványhoz. Egy kis bor is fogyott, de a mamának ne szóljatok.


2010. december 8., szerda

Közlemények

A német-izraeli kulturális összevetésnél a megfejtés: Tel-Aviv az A, Berlin a B válasz, kivéve a kertgondozásos kérdésnél. Izraelben formázták heti húsz órában a sövényt, és itt nem seprik össze a leveleket.

December 18. és január 5. között Budapesten leszünk!

2010. december 7., kedd

Télapó

Mikor Veronika kicsi volt, sokat énekelgettem neki egy házi készítésű dalt, ami így kezdődött: Volt egyszer egy kismanó, szerette, ha hull a hó. Most alkalmunk nyílt empirikusan tesztelni, de Veronika nem lelkesedik a hóért. Az ablakból még elnézegette, amikor leesett, de kint caplatni benne nem szeret. Elcsúszik, elesik, nehezen tud járni, újabban már a beöltöztetés ellen tiltakozik. Boldog Izrael, eddig nem tudtuk, hány réteg kell télen egy kisgyerekre.

Verót elvittük élete első Mikulás-ünnepségére, a Collegium Hungaricumba, magyar szervezésben. Nem gondoltam volna, hogy ennyi magyar kisgyerek él Berlinben, mint ahány a teremben szaladgált, őrjöngött, evett, mikor megérkeztünk. Több tucat biztosan. A hangszóróból mikulási zene bömbölt, a büfébe a résztvevők hoztak rengeteg tortát, de mi a gyomorgöcs miatt nem tudtunk enni. (Utólag tudtuk meg, hogy az általunk vitt sütiből pénzért kellett volna vásárolnunk, ottani állapotunkban ez nem tűnt fel. Belépődíj is volt.) Középen gyerekek festettek-barkácsoltak, ehhez Veró még túl kicsi volt és oda sem fért. Ő lelkesen táncolt, rohangált körbe, mi a nyomában, és próbáltuk megetetni.

Bábjáték kezdődött, Veró az első öt percben érdeklődve nézte, aztán lemászott a székből, odaszaladt a színpadhoz, és megpróbálta letépni a bábszínészeket takaró paravánt. Dani időben elcsípte, mielőtt stagedivingolni kezdett volna. Majd ötször elénekeltük a „Télapó itt van”-t, nyolcszor a „Hull a pelyhes”-t, és megjött Télapó/Mikulás a krampusszal. Veró egyedül itt sírt, ugyanis mindenáron fel akart ülni a Mikulás szánjára, de miután ezt megengedtük neki, kíváncsian figyelt. Szerencsére viszonylag hamar sorra került az ő ajándéka (szerintem a Mikulás puttonya a „last in, first out” elven működött), amit persze mi csomagoltunk. A kapott banánt majszolgatva nézte tovább a showt, csak egyszer akart felmászni a színpadra és közelről megvizsgálni a Mikulást. A Mikulás és a krampusz egyébként jól beszéltek magyarul, mégis minden gyerek nevét rosszul ejtették (viccből? Olvasni nem tudtak?). A száz gyerekkel jó hosszúra nyúlt az ajándékozás, így a táncházat nem vártuk meg, hanem a megfáradt, túlpörgött gyereket visszacsomagoltuk téli gönceibe és a hangulatos hóesésben hazatoltuk. Kemény nap volt. Ehhez képest a betlehemi látogatás checkpointtal, palesztin és izraeli katonákkal, rámenős árusokkal együtt is egy kisimító, kifejezetten gyerekbarát szanatóriumi pihenésnek számít.

Nem ide tartozik, de hamarosan kibújik lányunk 10. foga. Az elmúlt hetekben négy új foggal lett gazdagabb.

2010. december 6., hétfő

Mit keres egy Michelin-csillagos szakács a Lidlben?

Öt éve ismerkedtünk meg Danival, itt Berlinben. Ünneplésül szombat délre asztalt foglaltunk a VĂU-ban, ez egy egy Michelin-csillagos étterem (Berlinben van összesen vagy tíz, egy közülük két csillagos). Félve öltözködtünk, nehéz elegánsnak lenni a mínusz tíz fokban. A Vău a Gendarmenmarkt közelében van, elsőként érkeztünk délben, dobogó szívvel nyomtuk le a kilincset. Aztán jött több vendég is, mindenki pulóverben. Persze, itt az este az igazán nagy durranás. A pincérek viszont szmokingot viseltek, és zavarba ejtő perfekcionizmussal tették a dolgukat. A belső tér kellemes, egyszerű és finom, de ezen egyszerűség mögött sztárdesignerek munkája bújik meg, a fantázianevet is egy designprofesszor találta ki. Mobilt használni tilos. Fényképezőgépet sajnos elfelejtettem vinni, de jobb is, mert akkor végképp japán turistának vagy amatőr étteremkritikusnak néztek volna. Így csak bolgár képzőművésznek.

Amiket ettünk. Én ezeket válogattam össze az étlapról:

  • Csicsókaleves vaddsznósonkával és snidlingolajjal
  • Ropogós tőkehal (vagy valami hasonló hal) vörös mustárral, mángolddal és sáfrányfánkokkal
  • Szarvascomb pasztinákkal (a többit elfelejtettem)
  • Karamelltorta gesztenyével és almafagyival

Dani az ötfogásos menűt kérte:

  • Sült Szent Jakab-kagyló almával, lencsével és sütőtökkel
  • Rózsaszínű kacsamell kakaóval, gesztenyével és vöröskáposztalekvárral
  • Posírozott jeges-tengeri lazacpisztráng krumplisaláta-szósszal, csiperkével, lenolajjal
  • 17 órát sült sertés, petrezselyemmel töltött ravioli, póréhagymahab
  • Hokkaido-tok variációk: édes-savanyú saláta, brûlee és szorbet

Nem pont ezt ettük, de az összbenyomás hasonló.

Az elején még hoztak kenyeret vajjal és disznózsírral, ízelítőfalatnak egy rántottcsirke-golyót, amit sütötöklevesbe kellett mártogatni, a kávéhoz meg mazsolás stollent.

A fogásokról azt tudom mondani, hogy nagyon ügyeltek a jó alapanyagokra, és hogy ezek megőrízzék az ízüket. Nem volt agyonfűszerezve semmi, a szarvascombnak tényleg szarvasíze volt, kis játékot persze űztek az elkészítési módokkal (a krumplisaláta-szósz egy híg szaft volt, valóban ecetes krumplisaláta-ízzel, a póréból könnyű habot vertek). Inkább a variációk, az ételek összepárosítása és persze esztétikus elrendezése volt különleges. De, mondom, a vacsora az igazi, bár Dani menűjét akkor is tartják. És persze pinduri adagok, két-három villányi minden fogás. Mikor három órával az ebéd után egy karácsonyi vásárba keveredtünk, határozottan jólesett a sültkolbász és a káposzta illata.

Az étterem konyhafőnöke Kolja Kleeberg, aki igazi reneszánsz ember: természetesen kiadott szakácskönyvet, sűrűn szerepel a tévében, emellett saját zenekara van. Ha máshonnan is ismerős, akkor az a Lidl németországi hálózatából lehet, mert ő az egyik reklámarca a cégnek. Ezt nem teljesen értettem, de egy nyilatkozata szerint ő nemcsak a hótt-kizint, hanem az átlagember gasztronómiai nevelését is szívén viseli, blabla. A mester minket is üdvözölt röviden, de erőit főleg két (híres?) vendég kiszolgálására összpontosította, akiknek minden fogást személyesen vitt ki. Mi nem ismertük fel őket: középkorú, alacsony férfi és egy harminc évvel ifjabb szőke szépség. Oké, a lánya volt…

Az öt fogás közel három órán át tartott, úgyhogy ismét futva siettünk következő célunk, a Philharmonie felé. Itt a „Gipsy Chrismas Festival” című koncertre mentünk, ahol a The Gipsy Gentleman nevű zenekar játszott. Az első félidőben cigány nótákat, ez csak közepes volt, több tüzet vártam. Mondjuk az öt zenészből egy németnek, egy koreainak nézett ki. A második részben csatlakozott hozzájuk egy klezmerzenész külsejű hegedűs is, jazzt kezdtek játszani, ez már sokkal lelkesebben szólt. Ahhoz képest, hogy alig tudtam jegyet szerezni, negyedház előtt léptek fel a koradélutánban. Ráadásul jótékonysági koncert volt, de nem sikerült kiderítenem, milyen ügy javára. Viszont elénekeltették a Stille Nacht-ot a sokat látott, kőszívű stb. berlini publikummal, (ezen kívül a karácsonyi tematikát nem tudtuk tetten érni), aztán önhatalmúlag még két ráadásszámot is játszottak. Itt egy videó egy másik koncertjükről, más felállásban.

A ropogós hóban hazabaktattunk, ahol ezalatt Veronika hét órát töltött Christa, az új bébiszitter szárnyai alatt (aki vezető óvónő volt, civilben négyszeres nagymama, egyszeres dédanya). Még a tapasztalt szakember is elolvadt lányunktól, aki nyekk nélkül végigcsinálta a napot az idegen nénivel, együttműködött, kedves volt és búcsúzásul „ki, ki” (Tschüss) kiáltásokkal integetett neki.

2010. december 4., szombat

A Berlin-Tel-Aviv tengely

Külföldön élni többek között azért érdekes, mert látjuk, hogy másképp is lehet csinálni a dolgokat, mint ahogy odahaza megszoktuk. Hogy gyors egymásutánban éltünk Izraelben és Németországban, így rögtön két ellentétes irányban is megfigyelhettük, mennyire másképp…

Jöjjön egy kis krossz-kulturális összevetés. Ne menjünk messzire, maradjunk a házunk tájánál. (Hogy összehasonlítható legyen, mindkét országban normál dolgozó középosztálybeliek közt éltünk.) Nem árulom el, melyik az izraeli és melyik a német módi, találjátok ki.

A kapu

A: mindig tárva-nyitva, féltéglával kitámasztva, a kapucsengő rossz, az összes levélszekrény feltörve fityeg. Hogy biztosra menjünk, a kapukódot kívülről ráfirkálták a bejáratra.

B: mindig zárva, a kapucsengő jó, és a házmester már érkezésünk előtt kitette rá a nevünket.

Lakásbérlés
A: a beköltözés után három nappal kapjuk meg a szerződést, a tulaj is akkor olvassa el, a cuccait még további pár napig nézegetjük. Kitakarítani már nem volt ideje.

B: hetekkel a beköltözés előtt gondosan megtárgyalt és aláírt szerződés, a tulaj pontos leltárt mellékel a lakásban hagyott tárgyakról.

Javítások

A: a főbérlő nem titkolja, hogy a fürdőszobában penészes az egyik fal. Küld egy festőt, az először elhalasztja egy hónappal a munkát, utána lefesti, borravalót kér, a fal egy hónap múlva még penészesebb.

B: a házkezelőség levélben értesít, hogy a lakók tömegesen panaszkodtak a fürdőszobai vízóra-szerelvény-szelep-illeszték tökéletlen érintkezése miatt, így egyszerre fogják megjavítani az összeset. Én nem értem, mi ez, de a szomszédasszony megmutatja, hogy a vízórának ha lepattintom a karimáját, mögötte van a falban egy egycentis lyuk.

Parkolás
A: öt autó tud szabályosan beállni az udvarba, úgy, hogy mindenki ki is tudjon állni, a helyeket érkezési sorrendben foglalják el. Ha nem szempont, hogy a többiek kiállhassanak, többen is elférnek, ilyenkor az útban levő autó szélvédőjén a sofőr otthagyja a mobilszámát. Kilenc autó volt a rekord, amit megfigyeltünk.

B: számozott, személyre szóló parkolóhelyek gondosan körberajzolva, szabálytalan parkolás nincs.

Kertgondozás:

A: az avart nem takarítják el, a gyepen rohad meg, termékeny réteget képezve a következő évre.

B: a ház körül folyamatosan nyírják és formázzák a sövényt elektromos fűrésszel, heti húsz órában, hatalmas zajjal, a lehullott leveleket összesöprik és előbb-utóbb a szemetes elviszi.

Bónusz: viselkedés

A: Vadidegenek helyreutasítanak.

B: Vadidegenek helyreutasítanak.

Megfejtéseket kommentben várok.

2010. december 3., péntek

Hinta-palinta és horgászó strucc

Míg terhes voltam Veronikával, rendszeresen beszélgettem vele gondolatban. Elejétől azt éreztem, hogy lány (ezt az ultrahang nagyjából a szülésig homályban hagyta), hogy nagyon kiegyensúlyozott, vidám, játékos, mozgékony, és hogy szeret hintázni. Ezek mind beigazolódtak, mintegy négy hónapja a „hinta-palinta” az egyetlen szó, amit stabilan mondogat.

Sztori. Mici egyéves szülinapi zsúrjára voltunk hivatalosak. Volt összesen öt kisgyerek, rengeteg ennivaló, nagy halom játék, és még egy hintát is felszereltek az ajtófélfára. Innen Veronikának megszűnt a külvilág, csak hintázni akart. Mikor végre abbahagytuk, mert ugye egyszer abba kell hagyni, félórás zokogós hiszti következett, semmivel nem lehetett lecsillapítani. Ilyen még sosem volt. Már mindenki a jelenséget elemezte, a jelenlevő pszichológusokat is beleértve, meg tanácsokat adott, meg mondogatták, hogy nem gond… Sikerült azt a benyomást hátrahagynunk, hogy kifejezetten nehezen kezelhető gyerekem van, akit rosszul is nevelek.

Veró 19 hónapos. És most tényleg kicsit nehezebb vele, amit én a napirend átalakulásával magyarázok. A napi két alvásra már nincs szüksége, az egy viszont nem elég. Ha délelőtt lefektetem, nem tiltakozik, de nem is alszik, játszogat az ágyában, míg ki nem szabadítom. Ha nem fektetem le, borzasztó fáradt és nyűgös. Aztán délután már alszik. Nem tudom, mi a jó napirend most, kísérletezünk.

Viszont nem beteg, ez nagy szó a fagyos-nyákos-havas későnovemberi időben. Újabb kunsztjai: énekli a „csip-csip-csókát”. Mivel a cs hangot nem tudja kiejteni, ez így hangzik: „ki, ki, ki”. A „tschüss” is „ki”-nek hangzik nála. Néha már mondja, hogy „mama”.

Házias. Kisseprűvel és partvissal lelkesen takarít. Ha szellőztetek, határozottan odalép és becsukja az erkélyajtót. Kidobja a szemetet. Szemét alatt a pénztárcámban talált fecniket érti, már több kupont és egy gyűröttebb öteuróst beleejtett a „Restmüll” tartályba.

Tud egyhelyben forogni. Továbbra is szeret képeskönyveket nézegetni, akár fél órán át is elszórakozik ezzel. Ha nem fáradt, a korlátba vagy falba kapaszkodva egyedül le- és felmegy a lépcsőn. Zsírkrétával próbál rajzolni, sikertelenül, de amíg nem figyeltem oda, rúzzsal a gyerekszoba küszöbére alkotott. Rögtön egy figuratív művet, én a "horgászó strucc" címet adtam neki.

Kedvenc ételei: főtt tészta, virsli, mozzarella, paradicsom, szőlő, gyümölcsjoghurt, rote Grützee, és persze az édességek.

A fenti eset dacára többnyire szociális, élvezi a gyerekmegőrzőt, újabban nem akar hazajönni.

És van új bébiszitterünk! Az előző is klasszul csinálta, csak egyrészt nagyon sokat kért, másrészt már egyáltalán nem volt szabadideje. Christa, az új, szintén óvónő, nyugdíjas, ma mutatkozott be Verónak és egymás keblén csüggtek. Szombaton élesben.

2010. november 28., vasárnap

Moholy-Nagy és Jacques Loussier

Megérkezett Dani az alapítvány szervezte chemnitz-freibergi túráról, a program a várakozásoknak megfelelően értelmetlen volt, viszont sikerült megismerkednie néhány Berlinben élő tudóspalántával. Pár órával utána megjött az első nem-családtag szállóvendégünk is, Kinga Zürichből, újabb izgalmas sajtokkal és svájci csokival gazdagítva konyhánkat. Bár egy egyetemi program nagyjából lekötötte, azért sikerült együtt kimozdulnunk. A Martin-Gropius Bauban kezdtük Moholy-Nagy László kiállításával. A fotókat, fotogramokat, kollázsokat, festményeket (az életműnek persze kis szeletét) a fény-árnyék motívum köré rendezték. Mintegy négyórányi filmanyagot is mellékeltek, köztük két izgalmas némafilmet, amelyeket Moholy-Nagy a harmincas évek elején forgatott Berlinben. Szinte semmit nem lehet felismerni, annyit változott a város.

Ezután átballagtunk a Philharmonie épületébe, ahol a Jacques Loussier Trio jazz-interpretációkat adott elő Bach műveire. A jegyeket Kini szerezte, bevallom, én eddig nem hallottam a művészről, de igen jó volt. Az élet igazságos: múltkor az operában sikerült drágább helyre ülni, mint amit vettünk, most viszont elkéstünk, és az első részt a lépcsőről hallgattuk. Kétszer is letoltak: egyszer az a néni, aki elsőként jött volna le a lépcsőn, másodszor azok, akik a helyünkön ültek az első rész alatt. Viszont teltház volt, és a sokat látott, nehezen lelkesedő berliniek állva tapsoltak a végén. Kini addigra túl volt egy színházi workshopon és a Pergamon-múzeumon, én pedig regényt olvastam a délelőtt, úgyhogy kultúrában erős napot zártunk.

Ma reggel Dani elutazott Dagstuhlba konferenciázni, Kini vissza Zürichbe, holnap Vera néni is elmegy Törökországba, mi meg itt tartjuk a frontot Veróval.

2010. november 18., csütörtök

Kis ékszerdoboz, bizsukkal

Saját fotók.

A Nikolaiviertel a város régi-új központja, a mintegy 50x50 négyzetméteres területet két részletben tudtuk megnézni. Először még Csíkos Nagyi látogatása alatt, Veronika nélkül beugrottunk az Ephraim-palotába.

A 18. századi rokokó épületet egy városrendezés során mindenestül arrébb tolták 16 méterrel. Most várostörténeti kiállítás lakik benne, a különböző átrendezések során megsemmisített-átépített-lebombázott berlini városrészekről. Volt egy időszakos fotótár is, a ma már kissé elcsépeltnek számító „ilyen volt-ilyen lett” párhuzamokból, berlini fotók a 80-as és a kétezres évekből.

A második kört már Veróval tettük meg, ekkor csak bóklásztunk a Nikolaiviertelben. A városrészt 1987-ben építették fel, Berlin elveszett óvárosát varázsolva életre. A tér közepén a valóban régi, 12. századból származó Nikolai-templomot újjáépítették második világháborús romjaiból, de nem szentelték fel, így ma múzeum.

A templom, mellette a Tévétorony

Körülötte néhány régi házat renováltak, de főleg „régies stílusú”, alacsony házacskákat emeltek – panelból.

A Knoblauchhaus tényleg a 18. századból való

Archaizáló panelek

A tér azt nyújtja, amire a turisták vágynak: hangulatos kis utcák, szuvenírboltok, cuki lehúzós éttermek.

És medvék minden mennyiségben.

Hazafelé megálltunk az Alexanderplatzon is, meghallgattunk egy műkedvelő koncertet a Világóra aljában.

Gyerekszállítás biciklin

2010. november 16., kedd

DRÚZOK filmen

Izraeli filmkritika, megint.

A szíriai menyasszony olyan film, amit végig lelkesen kiabálva néztünk, mert ugyanazokban a drúz falvakban játszódott, ahol mi is kirándultunk júniusban. Ismét láttuk a dimbes-dombos Golán-fennsíkot, a függőleges falra épített durva betonházakat, a fehér fátylas, fekete ruhás nőket, a fehér micisapkás drúz egyházfikat, a Szíria függetlenségét ünneplő, borzalmas emlékműveket, még a zöldbabos, töltöttkáposztás ünnepi étkekre is vetett a kamera egy pillantást. Az általunk hiába keresett "kiabálós hegy" is szerepelt a filmben, ahol az izraeli megszállás miatt szíriai rokonaiktól elszakított drúzok hangosbeszélőn kommunikálnak a határ túlfelére. Olvassátok el beszámolómat az izraeli blogban.

A film alaphelyzete: egy fiatal lány az esküvőjére készül. A vőlegény és a menyasszony rokonsága azonban nem fog együtt ünnepelni, és a lány az esküvő után soha többet nem látja a családját: a jövendőbelije ugyanis Szíriában él. A kicsinosított menyasszony az ünneplés után különengedéllyel átkel a lezárt határon, elveszti izraeli papírjait, szír állampolgárságot kap, és többé nem térhet vissza. Mindezt egy férfi kedvéért, akit sosem látott.

Ez a háttér annyira éles, hogy az előtérben játszódó konfliktusok elhalványulnak hozzá képest. A film egész másnak mutatta a drúz életet, mint ahogy mi láttuk. Mi prosperáló, a többi vitatott területhez képest hihetetlenül békés falvakat láttunk. A film inkább arra koncentrált, milyen áldozatokkal jár a hagyományokat követő életforma, a nagycsalád köteléke. Tudtuk, hogy a drúz vallásba nem lehet beházasodni – a film tanulsága szerint kiházasodni sem, a család nem tud megbocsátani annak a fiúnak, aki orosz nőt vett feleségül.

A filmben öt nyelven beszélnek, a zenét pedig a Bolgár Szimfonikus Zenekar adta. És persze ennyi drúz színész nincs a világon, úgyhogy izraeli arab színészek játszották a szerepeket. Mondanom sem kell, német kooprodukcióban készült ez is, emellé a franciák is beszálltak.

(Fent: kép a filmből. Lent: a mi egyik fotónk.)

2010. november 15., hétfő

Agytágító november

Néhányan érdeklődtek, hogy megy Daninak a munka. Nos, e hónapban elég sokat utazik. Kezdte a mindentől egyformán messze levő Dagstuhlban, ahol egy klassz szeminárium zajlott az egzakt algoritmusokról, és ő az Igorral közös multivágásos cikkét adta elő. Ezután Leidenbe utazott, egy kernelizációs szimpóziumra. Mindenhez persze ő sem érthet, így például a kernelizációhoz sem, de azért tartott egy jó kis beszédet a kernelizáción kívüli módszerekről (különös tekintettel az elágazó algoritmusokra és a favastagságra). És itt is elmesélte a multivágásos történetet. Szuvenirként pedig hozott nekem másfél kiló kemény, büdös holland sajtot, mmm. Most pár napot szusszan itthon, aztán egy nem-szakmai út jövel: az ittlétét biztosító Humboldt Alapítvány viszi a kutatókat háromnapos útra Chemnitzbe és Freibergbe. Ezek a német utak elég alaposak szoktak lenni, öt éve az én alapítványom is szervezett egy Deutschlandsreisét, ahol hat nap alatt öt német várost, ugyanennyi szerkesztőséget, gyárat, városházát, színházat és karácsonyi piacot néztünk meg. Daniéknál picit lazább a program, beszédet tart majd a helyi egyetem külkapcsolati vezetője, elviszik őket bányalátogatásra (belépés csak 6 és 72 év közöttieknek), de nekem legjobban a „Diabetes: think globally, act locally” című előadás tetszik. Hó végén lazításként megint elugrik Dagstuhlba, ahol a leszámlálási problémák lesznek terítéken.

Elnézést.

2010. november 14., vasárnap

Opera és balett a Schiller-színházban

Csíkos Nagyival két operaelőadást is megnéztünk a Staatsoperban, amit az épület felújítása miatt átköltöztettek a Schillertheaterbe, alig pár lépésre a Deutsche Opertől. Legalább ezt is megnéztük, lásd a képet.

Igyekeztem konzervatív rendezésű darabokat választani, kombinálva a bébiszitter szabadidejével. Így a La Péri című balettet és A sevillai borbélyt tekintettük meg. A jó hír, hogy Csíkos Nagyi (aki elutasítja a modernizáló operarendezéseket) mindkettővel elégedett volt. A rossz, hogy rám egyik sem gyakorolt nagy benyomást.

A La Péri (A tündér) 19. századi, mára nagyjából elfelejtett balett, az eredeti koreográfiája elveszett, és a Vladimir Malakhov rendező-koreográfus-táncos valamiért elővette. Egy háremben játszódik, ahol Ahmed herceg ábrándozik, és az egész olyan volt, ahogy a 19. században a mesés Keletet elképzelték. Kellemes, nem túl invenciózus zene, kellemes, klasszikus táncok, a háttérben Konstantinápoly akvarellje. Talán az a baj, hogy nem az erkélyen ültünk. Vagy hogy nem értek a baletthoz.

A sevillai borbély szintén klasszikus rendezés volt, csak valamiért a díszletet felejtették el, és Sevilla házait egy lepedő pótolta. Jó zenekar, tűrhető énekesek, de valahogy ez sem jött be.

Viszont nem sztrájkolt senki, még csak nem is modernizálták agyon a darabokat, és Csíkos Nagyinak tetszett. Ez a lényeg.

2010. november 12., péntek

Táttya!

Veró még mindig nem használ konzekvensen szavakat, de a „táttya” elég sok mindent képes kifejezni. Ezt mondja, ha kutyával találkozunk a parkban, a képeskönyvében a macskákra, kutyákra, sőt, egyik reggel a kiságyból az ablakon túl mutogatva újságolta, hogy táttya. És valóban, messze, egy ház tetején lévő antennán ott ült egy táttya, azaz varjú.

Újabban gyengéd: megölel és puszilgat engem, és a plüssállatait is puszilgatja. Egyre jobban szereti a képeskönyveket: felül valamelyik fotelba és komolyan nézegeti őket. Ha szólok, hogy fejjel lefelé tartja, megérinti a fejét. Rossz tanuló felel.

Csíkos Nagyi érkezésének örült, de szerintem nem ismerte meg. Jól kijöttek, egyedül a pelenkázás okozott gondot. Veró ugyanis elszaladgál közben, mi újabban állva és erőből pelenkázzuk. Csíkos Nagyi a kádban pelenkázta, Veró persze átlátta, miről van szó, és tiltakozott.

Étteremben már nemcsak pelenkázóasztalra, de gyerekszékre sincs szükségünk! Elmentünk egy zsebkendőnyi pizzeriába a közelben, itt Veró rögtön jelezte, hogy felülne a felnőttszékekre. Feltettük, és ő a kis kezével megevett két nagy szelet pizzát, én meg büszkén feszítettem.

Először fordult elő, hogy a konditerem gyerekmegőrzőjéből nem akart hazajönni. Épp előtte tanították labdázni a gyerekeket, és ő boldogan rohangált a labdával a kezében (dobni persze még nem tudta).

Voltunk bruncholni is, Vera néni születésnapján. Társasági életemről sokat elmond, hogy egy csomó ismeretlen, 70 és 80 közötti német nyugdíjassal ebédelni érdekes szociális esemény volt a számomra. Jó, nem mindenki volt ismeretlen, páran jelezték, hogy emlékeznek rám, tízéves koromban együtt strandoltunk valamelyik német tónál. Az eseményre hazaruccant Amerikából Vera néni velem egyidős lánya is. És megvan az ultimate brunchhely, a hozzánk közeli Upstalboom hotelben. A 15 eurós díj ugyan borsosnak tűnik (máshol 7 és 9 között mozognak az árak), de ebben benne van a korlátlan kávé, tea, üdítőfogyasztás és egy pohár pezsgő, a hely tágas, világos, és a fő érv: ingyenes gyerekmegőrzés is bennefoglaltatik! Vera nénire lehet hagyatkozni. Veronika szépen ette a halszeleteket villával, utána a gyerekmegőrzős nénire bíztuk. Jól mulattak: Veró húszszor körbeszaladta az éttermet, a néni repült utána. Mindenesetre a nénit becserkésztem, és hajlandó privát is bébiszittelni nálunk. (Ulrike, az eddig bébiszitter nagyon jó, épp ezért teljesen betelt már, nagyon ritkán tudjuk elcsípni.) Kellemes és eredményes délután volt.

2010. november 11., csütörtök

Két jó film

Filmkritika. Két film Németországból, mindkettő jópár éves, nekem nagyon tetszettek, más közös nincs bennük.

A Fremde Haut (’idegen bőr’) hőse egy iráni leszbikus nő, akire hazájában halálbüntetés vár, ezért Németországba menekül. A menekülttáborban egy halott társa identitását veszi fel, akinek jobb esélyei vannak a papírok megszerzésére, s férfinak maszkírozva lép ki az új, szabad világba. A vidéki német valóság persze nem olyan shiny happy egy iráni menekült számára: pénze kevés, csak illegálisan tud munkát vállalni egy savanyúsággyárban, munkatársai folyton heccelik, például amiatt, miért is nem zuhanyzik velük együtt az általuk „ajatollahnak” becézett idegen. Aztán az egyik kolléganő érdeklődni kezd a zárkózott fiú iránt… A főhőst játszó Jasmin Tabatabai (félig német, félig iráni származású színésznő) szinte végig a vásznon van, és fantasztikus játéka elviszi a filmet. Elhisszük neki, hogy leszbikus nő, elhisszük, hogy zárkózott férfi, még azt is elhisszük, hogy környezete elhiszi neki, akik annyira másnak látják az iránit, hogy nem veszik észre másságát.

A Wer früher stirbt, ist länger tod (Aki előbb meghal, tovább lesz halott) vígjátéknak hirdette magát, bár annak kicsit brutális. Az első tíz percben végignézhetjük, ahogy egy kisfiút elüt egy kamion (nem esik baja), ő véletlenségből kivégez pár nyulat, majd a bátyja ezért büntetésül öngyújtóval égeti, a pokol örök tüzét idézve. Aki ezt nem bírja, hagyja is abba a filmet. Én mondjuk egy pofontól rosszul leszek, de ez a film annyira vicces és koherens volt, hogy maradtam. A lúzerfilm vagy etnofilm sémáit (vegyünk egy rakás szerencsétlen alakot, akik egy világvégi kis közösség kocsmájában isznak egész nap, aztán a film végére kiderül, hogy nagyon szerethető figurák, és legszívesebben a néző is odaülne a törzsasztalukhoz) egy gyerek nézőpontja dobja fel. A 11 éves Sebastian anyja születésekor meghal, és ő bűnösnek érzi magát. A magányos kissrác mindent komolyan vesz, amit a felnőttek vagy kis társai mondanak neki, és fantáziájában megelevenedik a „bűn és bűnhődés” katolikus bajor mondavilága. Hol az utolsó ítéletet látja maga előtt, hol meg rocksztár akar lenni ő is, mint Jimi Hendrix, hogy halhatatlan legyen. Az egyszerre brutális és vicces hangot a film következetesen tartja, közben összerándul a szívünk az egyre nagyobb kalamajkákba keveredő kissrácért…

2010. október 31., vasárnap

Veronika 1,5 + Kraftwerk Mitte

Veronika másfél éves. Újabb kunsztok az előző bejegyzés óta: önállóan eszik kanállal, és villával is. Még mindig át kell öltöztetni utána, de már jut a hasába is az ételből. Ugyanazt kapja, amit mi, mindent eszik, egyedül a hardcore édességektől (csoki, cukorka) tartom távol. A tévétől nem sikerül: egyedül be tudja kapcsolni és bámulja. Nem egy gyengéd kislány: megölelni, összebújni vele nem lehet, a majmát viszont meg szokta ölelni. Nagyon élvezi az éneklést, mondókázást, és lelkesen odarohan mindenhez, aminek kereke van. Beszélni továbbra sem beszél, néha szituációkban mond egy-egy szót, de nem következetesen. A „hinta” az egyetlen stabil szó, a palinta elkopott mellőle. Folyamatosan dünnyög viszont, halandzsanyelven énekelget.

Néhány kalandunk a közelmúltból. Voltunk szülinapi (2.) zsúron a szomszéd Timnél, itt 7 kisgyerek verődött össze, Veró a legfiatalabb. A csapat hozta a várható dinamikát: egy gyerek mindig evett, egy sírt, egynek meg bocsánatot kellett kérnie attól, aki sír. Tim utána belázasodott a nagy izgalomtól. Mikor megérkeztünk, épp uzsonnaidőben, Veró fegyelmezetten leült, megette, ami előtte volt, utána bekapcsolódott a játékba, nem sírt, nem vette el mások játékát.

Másnap egy kismamatalálkozóra mentünk, a város másik felébe. Én annyira pánikoltam az egyórás S-Bahnozástól, hogy megkértem a szomszédasszonyt, aki arrafelé dolgozik, vigyen el minket. (Így persze az odaút két óra lett). Útközben leadtuk Timet az oviban, és megnéztük a létesítményt, ami javunkra szolgált. Van ugyanis egy másik szomszédnő, aki első három találkozásunk mindegyikén közölte, hogy Veronika már óvodaérett, jobb lenne ott neki. Itt általában is ilyen a közhangulat, de erről még írni fogok. Mindenesetre tíz percet eltölthettünk Tim ovijában, ugyanis Claudia, a mama otthon felejtette az uzsonnát, hazaszaladt érte, mi azalatt maradtunk az oviban. Mivel szegény Verót korán felkeltettem és nem is reggelizett még, ott megetettem, az éppen reggeliző többi gyerek között. Lányomnak a szeme se rebbent, betolta a kaját, az óvónéni viszont pofákat vágott (persze tízszer elnézést kértem a fura szituáció miatt). Az nem tetszett, hogy míg a gyerekek kedvetlenül nyámmogtak, az óvónő rádiót hallgatott, nem velük beszélgetett. És, mint kiderült, ebben az oviban ebédet kapnak a gyerekek, de reggelit, tízórait és uzsonnát a szülőknek kell vinniük. Viszont szép nagy kert volt, meg rengeteg játék. Innen mentünk tovább Zeuthenbe, ahol két magyar kisfiú várta Verót. Meg egy vendégágy, merthogy a délelőtti alvás idejében érkeztünk meg. Kicsit félve fektettem le az idegen helyen, de kis dünnyögés után ügyesen elaludt. Aztán frissen-pihenten vetette magát a két srác meg a rengeteg játék közé, a két és fél éves kis házigazdát egy traktoron tologatta körbe a lakásban. Tudom, már uncsi: nem fél semmitől, idegen helyen is jól eszik-alszik, feltalálja magát új helyzetekben, idegen gyerekek közt, nem egy gátlásos kislány.

A másfeledik szülinapon pedig elbringáztunk a Kraftwerk Mittébe. Ez egy erőmű volt, aminek használaton kívüli tereiben most kiállításokat tartanak. Szép és gyakori berlini példája a tercier társadalomba való átmenetnek. Az erőmű hatalmas belső terét érintetlenül hagyták, illetve hasonló hangulatú tárgyakból alakították ki a létesítményeket: a jegypénztár egy lakókocsiban székelt, a büfét feltornyozott italosládákból építették meg. Több kiállítás is volt az erőműben, mi a Realstadt című gyűjteménynek mintegy az egyharmadát tudtuk megtekinteni. Az izgalmas tárlat különböző német városok megvalósult és fiókban maradt városépítészeti koncepcióit mutatta be, makettekkel. Veró egy darabig lelkesen szaladgált, megpróbálta megfogni az árnyékát, aztán feltettük Dani hátára, de világosan a tudtunkra adta: ragaszkodik a délutáni alvásához és ezt otthon óhajtja megejteni. Hazatekertünk.

Az erőmű belső tere, itt kiállítás nélkül, a lyukakat egy filmforgatás miatt vájták a talajba.

Dani pedig ma elutazott Dagstuhlba egy konferenciára, viszont váltja őt Csíkos Nagyi. Újabb kalandok kilátásban.

2010. október 25., hétfő

Meleg zsidók és palesztin Pulp Fiction

Ennek a bejegyzésnek az izraeli blogban lenne a helye, de azt már lezártam. Elég hatásvadász a cím? Filmkritika.

A héten két olyan izraeli filmet néztünk meg, amelyeket kinntartózkodásunk alatt mutattak be. Hogy nem néztük meg Tel-Avivban, főleg amiatt volt, hogy héber nyelven nem értettük volna őket. De közben ideértek a berlini videotékába, német szinkronnal. Mindkét film német kooprodukcióban készült, ez sokat elmond a németekről, meg az is, hogy eközben a héten két másik izraeli filmet is bemutattak a berlini mozik (Lebanon és Jaffa a címük).

Ezt a plakátot rengetegszer láttuk Tel-Aviv utcáin, komoly témát sejtetett. A címére nem emlékeztem, mikor a tékában érdeklődtem róla, a személyzet visszakérdezett: amelyikben két rabbi egymásba szeret? Nos, nem rabbik, csak ultraortodox környezetben élő vallásos zsidók. A jeruzsálemi ortodox közösség zárt világa felbolydul, mikor megérkezik az Idegen, aki más. Más, mert művész, mert kidobták egy jesivából, nősülni nem akar, mindenféle pletykák keringenek róla. Egy sokgyerekes hívő családapa, a hentes fogadja be, és szenvedélyes kapcsolat kezdődik köztük. A film drámája, hogy a hősök nemcsak szerelmükhöz, de hitükhöz is ragaszkodnak, a közösség mindezt nem tolerálja. Megmondom őszintén, azon jobban csodálkoztam, hogy Izraelben pénzt kapott ez a film, mint hogy a németek támogatták. Ja igen, a címe eredetiben és angolul Tágra nyílt szemek, németül Du sollst nicht lieben címmel forgalmazták. Magyarországon fesztiválokon időnként felbukkan.

Míg a Tágra nyílt szemek érdekes, drámai rétegfilm, az Ajami szerintem remekmű, kapott is egy rakás díjat. Magyarországon is bemutatták, úgyhogy futás a moziba! A Pulp fiction közel-keleti változata ez: erőszak, bűn, tiltott szerelmek, szórakoztató párbeszédek és az időt felborító epizódkezelés. Csak a Ponyvaregényben különösebb rokonszenvet nem keltettek a hősök, itt hamar megkedveljük a jobb sorsra érdemes, fiatal arab szereplőket, akiknek problémáira írt kínál egy hirtelen felbukkanó nagy csomag kokain. Az Ajami (Jaffa egyik arabok lakta városrészének a neve) igazi pánizraeli tabló: szereplői közt akadnak izraeli és palesztin arabok, keresztény és moszlim hitűek egyaránt, beduinok és persze zsidók. Még érdekesebb a film keletkezése: egy arab-zsidó rendezőpáros közös munkája, a szereplők pedig mind amatőrök, a párbeszédeket improvizálták. Mint a kísérőfilmből kiderült, az egy családot alakító szereplők heteket töltöttek együtt, míg végül tényleg rokonnak érezték egymást. És a színészek pont annyit tudtak, min karaktereik: a főhős anyját játszó nő csak a moziban látta, hogy filmbeli fiát titkos-tiltott szerelem fűzte egy keresztény lányhoz, az eltűnt testvér holttestének azonosítására váró zsidó család csak a forgatáson tudta meg, az ő hozzátartozójukat találták-e meg.

Mi pedig csak nézünk és nézünk, és utólag már mi is alig hisszük, hogy ilyen egzotikus tájakon éltünk egy évet.

2010. október 23., szombat

Friss hírek Veronikáról

Ma a konditeremben egyszercsak bemondták a hangosbemondón, hogy Veronika anyukája jöjjön azonnal. Ilyen még nem volt. Míg odaszaladtam, próbáltam elképzelni, mi történt. Sír? Veri a többi gyereket? Veronika nyugodtan játszva fogadott, a gondozónő pedig közölte, hogy tele van a pelenkája, cseréljem ki.

A másik gyerekmegőrzős élmény, hogy a végén viccesen megkérdeztem a gondozónőtől (Janine a neve), hogy beszél-e már a lányom németül, mire szabadkozva felelte, hogy még csak a „ja” és „nein” megy neki. Ezen a ponton Veronika drámaian elkiáltotta magát: Ja! Nein!, érthetően, szép kiejtéssel. Miután magyarul még nem mondja ugyanezt, elégedett vagyok a gyerekmegőrző teljesítményével. Heti kétszer járunk egyébként, és igyekszem úgy időzíteni, hogy mindig Janine legyen épp műszakban, ő a legszimpibb.

Tegnap meg egy új játékot talált ki Veró. Beáll a nagy gadróbszekrényünkbe, én rázárom a tejüveg ajtót, kicsit keresem őt, aztán megtalálom. Nagyon élvezi, és nem fél a félhomályban.

Ezenkívül a lépcsőn, ha nem túl fáradt, a falba kapaszkodva egyedül fel- és lelépeget. Kedvence a gumicsizma, amibe már egyedül is belebújik. Egy kis sztetoszkóppal rendszeresen ellenőrzi papa és mama szívverését, néha a babáét is. Kedvenc kültéri játék: egy kis babakocsi, amit ő tologat. A délutánjaink úgy telnek, hogy azt ötvenszer körbetoljuk a házunk előtti kis téren, néha ábrándosan bebámulunk a hentesboltba.

Van friss mérési adat is: 12 kiló (felnőttmérlegen).

2010. október 22., péntek

Szimfonikus rock

Tegnap megkeresett egy 15 éve nem látott csoporttársam, hogy ajánljak neki valami klassz német kosárlabdacsapatot, ahol edzősködhet. Aki ismer, tudja, hogy ez mennyire abszurd. Még azt is a wikipédiáról kellett kipuskáznom, hányan játsszák a kosárlabdát, így elhárítottam a felkérést.

Továbbá: ismét eladósorba kerültem. Huszonegynéhány kollégámmal, és egy 53 éves patinás lappal együtt. Akar valaki egy újságot?

Egy ilyen napot le kellett öblíteni. Erősen ingadoztunk, hogy Gabriela Montero koncertjére menjünk-e, de csak nagyon drága jegyek maradtak, úgyhogy a Prágai Szimfonikus Zenekart választottuk inkább, akik a Konzerthausban rockzenei slágereket játszottak. Deep Purple, Pink Floyd, Queen, kakukktojásnak egy kis Mahler. Ezzel nem lehetett hibázni, tényleg jó is volt nagyon. Hallottátok már a Smoke on the Watert szimfonikus nagyzenekar előadásában? Itt egy kis ízelítő, egy másik koncertről. A mienken Ian Gillan helyett három lány énekelt. Talán látszik, hogy a karmester öreg rockernek öltözött, lobogó inggel és hajjal, míg a zenekar tagjai szmokingot viseltek.

2010. október 18., hétfő

Karlshorst és Tierpark

Vasárnap szépen sütött a nap, úgyhogy bringára pattantunk és Karlshorstba tekertünk, a német-orosz múzeumba, Erzsike javaslatára. Az egykori tiszti kaszinóban 1945-ben írták alá a német fegyverletételt, azaz itt ért véget a második világháború! A hatalmas kiállítás a háború német-orosz vonatkozásait mutatta be, sok eredeti tárggyal, fotóval, dokumentummal, például ilyen antibolsevista plakátokkal (érdekes, a korabeli náci propaganda az oroszokat nem medveként, hanem farkasként ábrázolta). Nem is értünk a végére. Nem tudtuk előre, de a múzeumnak kellemes kertje volt, így Veronikát nem szembesítettük a háborús borzalmakkal, hanem felváltva kinn legeltettük az őszi napon sárgálló lombok, fényes kipattant gesztenyék és antik tankok között.

Hamar végeztünk, úgyhogy a közeli, keletnémet állatkertbe (Tierpark) is beugrottunk. Itt jópofa, húzható kis fakocsikat lehetett kölcsönözni a fáradó csemetéknek, de a miénket inkább felkötöttük Dani hátára, hátha elalszik. Vesztettünk. Veronika kíváncsian nézegette a látogatókat, néha az állatokat is, nagyon fáradt volt, de nem sírt. A hatalmas területen elnyúló állatkert szezonvége-hangulatot árasztott, a létesítmények fele zárva volt, de azért láttunk rengeteg zsiráfot és elefántot, flamingókat, bölényeket. Az állatkert része a Friedrichsfelde-i barokk kastély, ezt kívülről tudtuk megnézni, nem engedtek be, mert épp véget ért benn a „Madárhang-utánzás a barokk zenében” című koncert. Aztán jó hideg lett és hazatekerünk. Veró az egész napot a szabadban töltötte, a végén már szégyenkeztem, de ő nem emelt panaszt. Sajnos a fényképezőgépet otthon felejtettük.

2010. október 9., szombat

Helyi terméket vásárolunk

A helyi közösségek támogatása szép elv, mi is igyekszünk követni. Bár a Karl-Marx Allee közelében semmi nem terem, de legalább a kultúrát itt vesszük magunkhoz, ha tehetjük. Az Umspannwerkről már írtam, pár perc sétára van tőlünk, ennek épületében működik a Berliner Kriminal Theater. Nevéhez hűen csak krimiket játszik, a fotók tanúsága szerint nem túl formabontó előadásban. Mint lokálpatrióták, Pöttyös Nagyiékat kihasználva elugrottunk Az egérfogó előadására. Tudom, ősbunkók vagyunk, még egyikünk sem látta Agatha Christie leghíresebb darabját, így tudtunk izgulni rajta. Maga a színház egy gyárépületben volt, a székünk előtt egy oszlop takarta a színpadot, de itt hivatalosan is felszólítottak, hogy előreülhetünk az üres helyekre. A rendezésben elkerültek minden modernkedést, kísérletezést, meglepetést, viszont nem sztrájkolt senki. Klasszikus darabot láttunk, klasszikus előadásban, de jó színészekkel. Szépen beszéltek németül, Dani is értette. Nekem csak az nem volt világos, miért vesznek ki emberek több hétre szobát egy isten háta mögötti panzióban. Régi, szép, angol idők!

Hasonló távolságra van tőlünk a Tilsiter Lichtspiele, ami kis füstös alternatív művészmozi, egész valószínűtlenül archaikus nézőtérrel, kocsmával, olyan, mint a Hunnia vagy a Kinizsi/Blue Boksz/Kultiplex vala. Csak az a meglepő, mit keres egy ennyire eldugott, csendes lakóutcában. Egy 1973-as ndk-s filmre ültünk be, amit annó betiltottak, majd elveszett, és most került elő. Die Taube auf dem Dach, galamb a tetőn, ez a címe, a trailert itt megnézheti, aki tud németül, a film fő konfliktusait jól összegzi, több a másfél órás alkotásból sem derült ki… És persze nem azért tiltották be, mert leköpték volna benne Honecker arcképét, ez nem a mi Tanúnk világa. A főhősnő építésvezetőként dolgozott és szakmailag akart érvényesülni, és két szeretője egyikéhez sem óhajtott hozzámenni, a korabeli NDK pedig nem pártolta eme egyéni vágyakat. De ezt már én is a prospektusból puskáztam, a filmet sajnos nagyon nehezen értettük, Dani egyáltalán nem. Kihagyásokkal, ugrásokkal építkező talányos szerkezet, egész a legvégéig tűntek fel új szereplők, akik néha ráadásul tájszólásban beszéltek, vagy rövid, filozofikus gondolatokat osztottak meg egymással. Szerintem nálunk nem tiltották volna be. Egyébként heten ültünk a nézőtéren, és a pénztárnál adtak egy kupont, amivel minden harmadik látogatás ingyenes a moziban.

Közben a nagyszülők elutaztak, úgyhogy lassítunk a kultúrtempón.

2010. október 6., szerda

Pöttyös Nagyiék látogatása

Sokat mulatunk, felváltva: hol ők, hol mi, aszerint, ki van a „boltban”. Az első este Dani rögtön elvitte őket a Bodemuseumba, kihasználva a csütörtök esti ingyenes nyitvatartást. Mint kiderült, utoljára, ez is megszűnt. Pénteken a KaDeWe-be zarándokoltunk el (P.N.-ék, Veronika meg én), ami ugye csak majdnem ment csődbe, de megmentette a Karstadt-áruházakkal együtt a milliárdos Berggruen. Itt Veronika kapott egy szép babát, az első babáját! Nagyon örült neki, anyai kötelességeit azóta is lelkesen gyakorolja, kis kübliből szorgosan „itatja” a babát, közben szürcsöl.

Szombaton bruncholni mentünk Prenzlauer Bergbe, a Restauration 1900-ba. Az étteremben egy érdekes fotókiállítás is volt: a negyed házai az 1987-es felújítás után, de még a rendszerváltás előtt lefotózva, melléállítva az épület mai képe. Hasonlót a Geo Magazin legújabb száma is közzétett, weben is látható néhány fényképpár. Veronika szokatlanul jól viselkedett, majdnem másfél órán át szépen ült az etetőszékben, olajbogyót meg zsemlét eszegetett, míg a nagyok lazacot és hasonlókat falatoztak. Utána megkértük Pöttyös Nagyiékat, hogy vigyék haza sziesztázni a lányt, és P. Nagyapa életében először mei-taiban hordozta. Veró rögtön észrevette, hogy valami szokatlan történik, és végig vigyorgott az úton, ez még az P. N.-ékat is megnyugtatta, és ezennel a mei tai híveivé szegődtek.

Mi meg bringával csatangoltunk egyet Prenzlauer Bergben. Rögtön a Kollwitzplatz hétvégi piacával kezdtük, ahol több egyedi tervezésű ruhadarabbal gazdagodtam, például ezzel a táskával. Annyira én vagyok, nem lehetett otthagyni. Az eladók hozták a berlini átlagot, egy lengyel, egy angol, és egy Israel nevű namíbiai árussal beszélgettünk. Ő svédnek vélt minket. Jó érzés, hogy csak a lakóhelyünk változik, mi nem. Nézegettük a szépen felújított házakat, a trendi kis designboltokat, aztán a Babylon Mitte moziban landoltunk. Film előtt még volt egy kis idő, így levest ettünk a kávézójában, történetesen mindkettőnknek sikerült másmilyet kihozniuk, mint amit rendeltünk. Végül a Sexo con amor (’Szex szerelemmel’) című chilei filmet néztük meg, ami állítólag a legnagyobb kasszasiker volt Chilében. Vicces alkotás három pár szexuális csetlés-botlásáról, jó színészekkel, végig zenével.

2010. október 4., hétfő

Elnézést, a zenekar sztrájkol

Megjöttek Pöttyös Nagyiék, zajlik az élet, kimozdulunk velük is és a gyerekfelügyeletet kihasználva kettesben. Majd mindenről beszámolok, de a tegnapi operaélményünk előre tolakszik.

Az Orlandót néztük meg a Komische Oper-ben. Händel operája, az operaház honlapján ez a kis fotó jelent meg róla. Erről nekem rögtön a tavalyi, budapesti Xerxes-előadás jutott eszembe, szintén Händel, Kovalik Balázs rendezésében. Ez nagyjából beigazolódott. Mindkét darab bonyolult szerelmi sokszögben zajlik, mindkét rendezés modernizáló, sőt vicces, és a kasztrált énekesek problémáját a nemek queer kavalkádjává oldotta fel. Az Orlandóban a férfi szerepeket is nőkre osztották, akik hol férfi, hol női jelmezben daloltak, az egyetlen néma női szerepet viszont férfi kapta… Kovalik rendezése szellemesebb volt, ő ontotta magából az ötleteket, Xerxes hol Cabrióban, hol ágyún, hol tengeralattjárón bukkant fel, az Orlandónál egy Volkswagen-mikrobusz és néhány kempingszék társaságában zajlott az egész darab.

És akkor a fentieket még néhány környülállás árnyalta. Félház volt, ami nekünk kapóra jött, mert a 22 eurós jegyünkkel előrecsúsztunk egy 44 eurós helyre, de az énekeseket sajnáltam. Az első felvonás előtt a direktor kijött, és szabadkozott, hogy a Dorindát játszó énekesnő beteg, helyette Rebeca Olvera ugrik be, aki mexikói, Zürichből érkezett, és olaszul fog énekelni. (Lányok Zürichben, ismeritek?) Mivel ő nagyon tehetséges volt, ezzel jó vásárt csináltunk. A többiek valóban németül énekeltek, de minden szék háttámláján egy kis kijelzőn ki-ki angolul vagy németül olvashatta a feliratokat.

A második felvonás előtt megint exkuzálta magát a direktor, hogy a zenekar sztrájkol, elnézést, betoltak egy zongorát és azon fogják kísérni a hátralevőket. Mivel nekem addig a zenekar teljesítménye tetszett legjobban, elkeseredtem, és utólag sokalltam, hogy nem 10 eurós jegyet vettem. Becsülettel letudták a darabot így is, de egy pőre zongora nem összemérhető a klassz, barokk hangszerekből álló zenekari kísérettel. A végén egy pohár potyapezsgővel próbálták kiengesztelni a közönséget, meg megígérték, hogy a következő jegyből kapunk 50% kedvezményt… Döbbenet, hogy ez velünk történik, akik egy év után keveredtünk el operába. Lehet, hogy a többiek tudták, azért jöttek ilyen kevesen?

Mindezek miatt nem is áll össze egységes élménnyé az Orlando, valahogy így osztályoznám a darabot:

A zenekar produkciója: 5

Munkamorálja: 1

Énekesek: 3

Rendezés: 2

Kedves olvasók, veletek már előfordult, hogy sztrájkolt a zenekar???

2010. október 1., péntek

Veronika a Kismama magazinban

Szerepelünk az októberi Kismamában! Főleg Veronika, mint sikeres életpályát befutott koraszülött (tudtátok, hogy Goethe és Roosevelt is koraszülött volt?), akinek a történetét leírtam. Ezt a klassz fotót készítette rólunk Haralambidou Anthoula (becsszóra így hívják a fotóst). A stylist én voltam. A többi kiderül a lapból!

2010. szeptember 30., csütörtök

Veronika 17 hónapos

Őrület! Minden nap produkál valami újat, folyton meglep minket, de ha épp nem, akkor azzal nyűgöz le, mennyire aranyos. (Oké, bejelentkezem az Iwiwen az „anyák, akik elfolynak a gyereküktől” klubba.)

Pár szót a jelleméről. Jelenleg lányomat könnyebben tudom elképzelni vadászpilótának vagy kommandósnak, mint családanyának. Veronikából kimaradt a félelem génje. Féktelen, kíváncsi, semmilyen veszély nem tartja vissza. Idegen felnőttekhez, gyerekekhez odamegy, újabban a parkban játszó, csaholó kutyákhoz rohan oda, egyenesen a buli közepébe. Én eddig nem akartam paraanyu lenni, és a világot csupa veszély forrásaként bemutatni, de ideje lépni. Ennyi idős gyerekeknél állítólag van egy x méteres kör, amin belül az anyjuk közelében akarnak lenni. Nekem ezt az x-et még nem sikerült empirikusan kitapasztalnom. Pedig, ha nem akar hazajönni a játszóról, fenyegetésképpen elindulok egyedül. Nem érdekli.

Veronikát egyedül az zavarja, ha nem engedik neki azt csinálni, amit szeretne – például elveszik tőle a laptopot, vagy haza kell indulni a játszótérről. Ilyenkor igyekszik minden eszközzel visszajutni az elvesztett paradicsomba. Egész messziről képes megfordulni és visszarohanni. Ha ez nem sikerül, a földre veti magát és ordít.

Nagyon jól beilleszkedik bármilyen közegbe. Nem zavarják az időjárási, vallási, etnikai szélsőségek, idegen emberek és gyerekek. A babysitter óta a konditerem gyerekmegőrzőjét is felavattuk, instant, és azonnal beilleszkedett az orosz gondozónő meg a két ismeretlen gyerkőc közé. A szomszéd gyerekekkel is barátkozunk, a képen épp Max és Madlene jöttek át trambulinozni. A kép béna lett, de próbáljatok három tipegőt elcsípni egy trambulinon! Gyerekekkel sajnos erőszakos is tud lenni: a szomszéd Timnek meg szokta ragadni a vállát és fülsértő hangon visít, ha meg akar tőle szerezni valamilyen játékot. Tim sírva fakad, hangzavar.

Az evéssel is meg tud lepni. Újabban mindenből kér és kap is, amit mi eszünk. Rajtam épp egy gasztronómiai ámokfutás tört ki, így elég sokfélét kipróbál. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy a garnélát, lazacot, Brie sajtot és olajbogyót is szívesen eszi (ezeket a gyerekek a könyvek szerint utálni szokták). Mire hároméves lesz, a családi vendéglőzéseken nem rósejbnit fog kérni kecsöppel, hanem osztrigát vagy szusit wasabival.

Mindent utánoz. Orrot fúj, azaz egy zsebkendőt az orra alá tart, közben a szájával trombitáló hangokat ad ki. Aztán a majomnak is kifújja az orrát. Reggelente leül a bilire – a dolog szépséghibája, hogy ruhástul és mindössze pár másodpercre. Lopkodja a ruhákat a szekrényből és a szennyestartóból, sálként a nyaka köré tekeri és úgy szaladgál. Kis fazekaiban kavargat, játékból minket is megkínál vagy egy csészéből vízzel itat. Etetés közben néha tényleg nyújt egy falatot. Egyre több ételt eszik egyedül, kézzel, néha kanállal. A villával is próbálkozik. Állandóan dolgozik, pakol, rámol, nyüzsög, mint egy elektron, egyszerre van mindenhol. Képtelenség neki egy mesét elmondani vagy egy dalt énekelni. Kihúzkodja a fiókokat, kiszórja a tartalmukat a földre, a könyveket leszedi a polcról. Megtanult kisszéken és felnőtt fotelban is ülni és lelkesen gyakorolja. Lépcsőn a segítségemmel megy le-föl, de ha valami izgalmas történik (például Tim után kell csörtetni), akkor egyedül kapaszkodva is megtesz pár fokot.

Mint az eddigiekből kiderült, egyre több német szót hall (az orosz lány is németül beszélt hozzá, akcentussal). Ennek megfelelően új szavakat nem produkált (vagy én nem értem őket), de a „hinta-palinta” továbbra is minden lényeges gondolatot képes kifejezni. Kérésre odahozza a majmot, labdát, cipőjét, megmutatja az orrát, hasát. Három-négy új foga bújik ki egyszerre, különösebb gond (és borostyánlánc) nélkül. Az eddigi napirendet tartjuk, május óta, napi két alvás és négy evés (néha ugyanennyi átöltözés). Még a rusztikus kis mellényére hívnám fel a figyelmeteket, aminek „Ábel a rengetegben” hangulatát a ráapplikált Minnie egér oldja.

Mivel érdemeltük ki ezt a gyereket?

2010. szeptember 27., hétfő

Az első látogató

Megérkezett Gergő, aki nem nálunk lakott, de azért kicsit lumpoltunk vele. Csütörtök este, kihasználva a meghosszabbított és ingyenes nyitvatartást (ez a link mutatja, melyik berlini múzeum mikor ingyenes) a Pergamon-múzeumot szálaztuk.

Szombatra megaprogramot szerveztem. A nap bruncholással indult a közeli Simon-Dach-Strassén. A brunch a berlini életforma kellemes kelléke. Rengeteg vendéglő nyújtja vasárnap (és kevesebb szombat) délelőtt, svédasztalról lehet szedni „all you can eat” rendszerben, egész délután 3-ig, 4-ig a későnkelő aranyifjaknak. Általában 7-8 euróba kerül, de nem mindegy, mi van ebben benne! Lazac, többféle meleg étel, frissen sült gofri, kávé? Van terasz? Az ideális brunch ezekből minél többet tud felmutatni. A brunch fellegvára Prenzlauer Berg, de a friedrichshaini (ebben a városrészben lakunk) Simon-Dach-Strasse is erős játékos. Míg Veronika aludt, Gergő és én feltérképeztük a szombati, szerényebb kínálatot, és a Tempo-Boxot választottuk, ami főleg meleg ételben és gofriban volt erős. Később csatlakozott Veronika (és Dani), etetőszékben önkezűleg elfogyasztott egy szép adag fasírtot brokkolival és nokedlivel, majd a kanalával megette a sztracsatellakrémemet. Utána nyolcvanszor körbeszaladta a helyiséget, majd hazamentünk.

Következő programként egy izgalmas, formabontó színházi élményt terveztem, a Kiez To Go előadása ugyanis Friedrichshain utcáin játszódott volna, amit a nézők sétálva követnek. Mivel közben eszelős zuhé tört ki, mi otthon lapultunk tea mellett, és kihagytuk (azóta sem tudom, megtartották-e).

Aztán befutott Ulrike, a bébiszitter, mi pedig Prenzlauer Berg felé vettük az irányt, ahol a Voland Caféban orosz dalokat énekelt Ludmilla Krupszkaja. A művésznő öltözete engem a szép cserkeszlányra emlékeztetett a Korunk hőséből, s bár nagyon kellemes hangja volt, közepesnél nagyobb figyelmet mégsem tudott kiváltani a vacsorázó közönségből. Az ukrán, orosz és kaukázusi étkekből nagyon jót ettünk: borscsot, szoljankát, piti nevű azerbajdzsáni levest, és a saziwi nevű grúz ételt, ami egy mogyorószószos, kis palacsintákkal tálalt pikáns csirkét rejtett. Jól mulattunk!

A következő látogatókig sem kell sokat aludni: Pöttyös Nagyiék csütörtökön érkeznek. (És szégyenkezve bevallom, hogy ezek nem az én fotóim, de mostanában még kamerát vinni is elfelejtettem... Majd lesz olyan is.)

2010. szeptember 26., vasárnap

Az utolsó darabka a puzzléban

… is helyére került. Beiratkoztam a konditerembe, ahova járni fogok (gyerekmegőrzővel!). A berendezkedés korszaka ezzel röpke három hét alatt véget ért. Van bankszámlánk, mobilunk, biztosításunk, bébiszitterünk, biciklink (gyereküléssel), videotéka-tagságink, éjszakai lámpánk és falvédőnk, mindenhol beiratkoztunk, szerződtünk, bejelentkeztünk, a hiányzó létfontosságú tárgyakat beszereztük. Már csak élni kell. Mi lesz a problémánk??

A konditeremről még elmesélem, hogy a szigorú tenderemen két stúdió maradt végül versenyben. Mindkettőbe csak nők járhatnak, ami eszerint itt előny, nekem inkább hendikep. A másik nagyon olcsó volt, és az a koncepciójuk, hogy „csak azért fizetsz, amit használsz”. Így az alapdíjhoz különböző kiegészítőket lehetett venni, például tízalkalmas zuhanyzóbérletet 3 euró 50-ért (összehasonlításképpen a tízalkalmas gyerekfelügyelet 5 euró lett volna). Ezt mégiscsak gáznak éreztem, így a kicsit drágább és szofisztikáltabb egység mellett döntöttem, ahol mindenki annyi meleg vizet pusztít, amennyit akar. Itt csak annyi a gond, hogy 4 (!) nappal előbb be kell jelentkezni a gyerekmegőrzőbe. Eddigi tapasztalataim szerint egy gyerek nem egészen így működik, de majd összeszedjük magunkat.

2010. szeptember 23., csütörtök

Van bébiszitterünk

Új távlatok nyílnak a Marx család előtt az emberi élet megteremtése terén. Más szóval: van bébiszitterünk. Rendes, szimpatikus, gyakorló óvónő, és persze Vera néni szerezte. Pesti mércével rém drága, de tutira megtanítja németül a gyereket, írni-olvasni is, gót betűkkel. Semmi kétségem nem volt, hogy Veronika kooperálni fog, így is történt, és egyórás ismerkedés után már ő fektette, élesben. Jól ment minden. (Nagyon büszke vagyok Veronikára!)

Mi pedig megünnepeltük a házassági évfordulónkat.

Az Umspannwerk Ost-ba mentünk, ami egyértelműen a legmenőbb hely egységsugarú környezetünkben. Az Umspannwerk hajdan trafóépületként kezdte, ma krimiszínház, kabaré és étterem működik benne, mi az utóbbiban voltunk. Gyönyörű ipari műemlék, amelyeket Berlinben általában a kultúrának adnak át, és amelyek annyira kedvesek a szívemnek. Gasztronómiailag a császármorzsából kreált fagyi volt a csúcspont, meggyel, rumban áztatott mazsolával és mandulaforgáccsal, karamellhálóval.

Új korszak kezdődik. Talán mégis lesz miről blogolnom.

2010. szeptember 21., kedd

Kirúgtunk a hámból

Mi tagadás, beijedtünk. Itthon ülünk és tartjuk a napirendet. Veronika ragaszkodik a napi két alváshoz, ezt tiszteletben tartva nehéz bárhova eljutni a közeli szupermarketen kívül. Hihetetlen, hogy ugyanazok vagyunk, akik pár hónapja egy kráter felé ballagtak a sivatagban a hátukra kötött csecsemővel.

De vasárnap összeszedtük magunkat. Reggelire goffrit sütöttem, aztán két családtag rögtön visszafeküdt aludni, az összeszedés jegyében. Utána bringára pattantunk, és az Ostbahnhof bolhapiacán kezdtük a tipikus berlini vasárnapot. Szerencsére nem vettünk semmit.

Majd, hogy ne feledjük a gyökereinket, a Collegium Hungaricumban folytattuk. Itt megnéztük az I'm Not There című csoport kiállítást, egy magyar és több berlini festő műveit. Nem hagyott bennünk maradandó nyomokat, Veronika a büfében annál inkább.

Ezután az Oranienburger Strasse egykori postahivatalába gurultunk, ami ma múzeum. Itt tényleg klassz kiállítást néztünk meg, a Magnum fotóügynökséghez tartozó klasszikus és mai alkotóktól (Capa, Seymour stb., és mai "fiatalok"). Ezzel nem lehetett hibázni. Ez a kép Cartier-Bresson szovjetunióbeli látogatásán készült. A szecessziós posta korhadó, alig módosított belső terei is lenyűgözőek. Sajnos Veronika nem volt hajlandó Dani hátára kötözve elaludni, úgy érezte, valami érdekeset akarunk neki mutatni, így a délutáni alvása kimaradt. Kicsit még kiszagoltunk a „Scheunenviertelbe”, elsétáltunk a felújított zsinagóga-homlokzat előtt, intettünk kedvenc indiai éttermünknek, az Aartinak (nem összetévesztendő az utca másik, szintén A-betűs indiai éttermével), és hazatekertünk.

Korai fektetés után az új Almodovar-mozival zártuk a napot. Tudunk még, ha nagyon akarunk.