2010. szeptember 30., csütörtök

Veronika 17 hónapos

Őrület! Minden nap produkál valami újat, folyton meglep minket, de ha épp nem, akkor azzal nyűgöz le, mennyire aranyos. (Oké, bejelentkezem az Iwiwen az „anyák, akik elfolynak a gyereküktől” klubba.)

Pár szót a jelleméről. Jelenleg lányomat könnyebben tudom elképzelni vadászpilótának vagy kommandósnak, mint családanyának. Veronikából kimaradt a félelem génje. Féktelen, kíváncsi, semmilyen veszély nem tartja vissza. Idegen felnőttekhez, gyerekekhez odamegy, újabban a parkban játszó, csaholó kutyákhoz rohan oda, egyenesen a buli közepébe. Én eddig nem akartam paraanyu lenni, és a világot csupa veszély forrásaként bemutatni, de ideje lépni. Ennyi idős gyerekeknél állítólag van egy x méteres kör, amin belül az anyjuk közelében akarnak lenni. Nekem ezt az x-et még nem sikerült empirikusan kitapasztalnom. Pedig, ha nem akar hazajönni a játszóról, fenyegetésképpen elindulok egyedül. Nem érdekli.

Veronikát egyedül az zavarja, ha nem engedik neki azt csinálni, amit szeretne – például elveszik tőle a laptopot, vagy haza kell indulni a játszótérről. Ilyenkor igyekszik minden eszközzel visszajutni az elvesztett paradicsomba. Egész messziről képes megfordulni és visszarohanni. Ha ez nem sikerül, a földre veti magát és ordít.

Nagyon jól beilleszkedik bármilyen közegbe. Nem zavarják az időjárási, vallási, etnikai szélsőségek, idegen emberek és gyerekek. A babysitter óta a konditerem gyerekmegőrzőjét is felavattuk, instant, és azonnal beilleszkedett az orosz gondozónő meg a két ismeretlen gyerkőc közé. A szomszéd gyerekekkel is barátkozunk, a képen épp Max és Madlene jöttek át trambulinozni. A kép béna lett, de próbáljatok három tipegőt elcsípni egy trambulinon! Gyerekekkel sajnos erőszakos is tud lenni: a szomszéd Timnek meg szokta ragadni a vállát és fülsértő hangon visít, ha meg akar tőle szerezni valamilyen játékot. Tim sírva fakad, hangzavar.

Az evéssel is meg tud lepni. Újabban mindenből kér és kap is, amit mi eszünk. Rajtam épp egy gasztronómiai ámokfutás tört ki, így elég sokfélét kipróbál. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy a garnélát, lazacot, Brie sajtot és olajbogyót is szívesen eszi (ezeket a gyerekek a könyvek szerint utálni szokták). Mire hároméves lesz, a családi vendéglőzéseken nem rósejbnit fog kérni kecsöppel, hanem osztrigát vagy szusit wasabival.

Mindent utánoz. Orrot fúj, azaz egy zsebkendőt az orra alá tart, közben a szájával trombitáló hangokat ad ki. Aztán a majomnak is kifújja az orrát. Reggelente leül a bilire – a dolog szépséghibája, hogy ruhástul és mindössze pár másodpercre. Lopkodja a ruhákat a szekrényből és a szennyestartóból, sálként a nyaka köré tekeri és úgy szaladgál. Kis fazekaiban kavargat, játékból minket is megkínál vagy egy csészéből vízzel itat. Etetés közben néha tényleg nyújt egy falatot. Egyre több ételt eszik egyedül, kézzel, néha kanállal. A villával is próbálkozik. Állandóan dolgozik, pakol, rámol, nyüzsög, mint egy elektron, egyszerre van mindenhol. Képtelenség neki egy mesét elmondani vagy egy dalt énekelni. Kihúzkodja a fiókokat, kiszórja a tartalmukat a földre, a könyveket leszedi a polcról. Megtanult kisszéken és felnőtt fotelban is ülni és lelkesen gyakorolja. Lépcsőn a segítségemmel megy le-föl, de ha valami izgalmas történik (például Tim után kell csörtetni), akkor egyedül kapaszkodva is megtesz pár fokot.

Mint az eddigiekből kiderült, egyre több német szót hall (az orosz lány is németül beszélt hozzá, akcentussal). Ennek megfelelően új szavakat nem produkált (vagy én nem értem őket), de a „hinta-palinta” továbbra is minden lényeges gondolatot képes kifejezni. Kérésre odahozza a majmot, labdát, cipőjét, megmutatja az orrát, hasát. Három-négy új foga bújik ki egyszerre, különösebb gond (és borostyánlánc) nélkül. Az eddigi napirendet tartjuk, május óta, napi két alvás és négy evés (néha ugyanennyi átöltözés). Még a rusztikus kis mellényére hívnám fel a figyelmeteket, aminek „Ábel a rengetegben” hangulatát a ráapplikált Minnie egér oldja.

Mivel érdemeltük ki ezt a gyereket?

2010. szeptember 27., hétfő

Az első látogató

Megérkezett Gergő, aki nem nálunk lakott, de azért kicsit lumpoltunk vele. Csütörtök este, kihasználva a meghosszabbított és ingyenes nyitvatartást (ez a link mutatja, melyik berlini múzeum mikor ingyenes) a Pergamon-múzeumot szálaztuk.

Szombatra megaprogramot szerveztem. A nap bruncholással indult a közeli Simon-Dach-Strassén. A brunch a berlini életforma kellemes kelléke. Rengeteg vendéglő nyújtja vasárnap (és kevesebb szombat) délelőtt, svédasztalról lehet szedni „all you can eat” rendszerben, egész délután 3-ig, 4-ig a későnkelő aranyifjaknak. Általában 7-8 euróba kerül, de nem mindegy, mi van ebben benne! Lazac, többféle meleg étel, frissen sült gofri, kávé? Van terasz? Az ideális brunch ezekből minél többet tud felmutatni. A brunch fellegvára Prenzlauer Berg, de a friedrichshaini (ebben a városrészben lakunk) Simon-Dach-Strasse is erős játékos. Míg Veronika aludt, Gergő és én feltérképeztük a szombati, szerényebb kínálatot, és a Tempo-Boxot választottuk, ami főleg meleg ételben és gofriban volt erős. Később csatlakozott Veronika (és Dani), etetőszékben önkezűleg elfogyasztott egy szép adag fasírtot brokkolival és nokedlivel, majd a kanalával megette a sztracsatellakrémemet. Utána nyolcvanszor körbeszaladta a helyiséget, majd hazamentünk.

Következő programként egy izgalmas, formabontó színházi élményt terveztem, a Kiez To Go előadása ugyanis Friedrichshain utcáin játszódott volna, amit a nézők sétálva követnek. Mivel közben eszelős zuhé tört ki, mi otthon lapultunk tea mellett, és kihagytuk (azóta sem tudom, megtartották-e).

Aztán befutott Ulrike, a bébiszitter, mi pedig Prenzlauer Berg felé vettük az irányt, ahol a Voland Caféban orosz dalokat énekelt Ludmilla Krupszkaja. A művésznő öltözete engem a szép cserkeszlányra emlékeztetett a Korunk hőséből, s bár nagyon kellemes hangja volt, közepesnél nagyobb figyelmet mégsem tudott kiváltani a vacsorázó közönségből. Az ukrán, orosz és kaukázusi étkekből nagyon jót ettünk: borscsot, szoljankát, piti nevű azerbajdzsáni levest, és a saziwi nevű grúz ételt, ami egy mogyorószószos, kis palacsintákkal tálalt pikáns csirkét rejtett. Jól mulattunk!

A következő látogatókig sem kell sokat aludni: Pöttyös Nagyiék csütörtökön érkeznek. (És szégyenkezve bevallom, hogy ezek nem az én fotóim, de mostanában még kamerát vinni is elfelejtettem... Majd lesz olyan is.)

2010. szeptember 26., vasárnap

Az utolsó darabka a puzzléban

… is helyére került. Beiratkoztam a konditerembe, ahova járni fogok (gyerekmegőrzővel!). A berendezkedés korszaka ezzel röpke három hét alatt véget ért. Van bankszámlánk, mobilunk, biztosításunk, bébiszitterünk, biciklink (gyereküléssel), videotéka-tagságink, éjszakai lámpánk és falvédőnk, mindenhol beiratkoztunk, szerződtünk, bejelentkeztünk, a hiányzó létfontosságú tárgyakat beszereztük. Már csak élni kell. Mi lesz a problémánk??

A konditeremről még elmesélem, hogy a szigorú tenderemen két stúdió maradt végül versenyben. Mindkettőbe csak nők járhatnak, ami eszerint itt előny, nekem inkább hendikep. A másik nagyon olcsó volt, és az a koncepciójuk, hogy „csak azért fizetsz, amit használsz”. Így az alapdíjhoz különböző kiegészítőket lehetett venni, például tízalkalmas zuhanyzóbérletet 3 euró 50-ért (összehasonlításképpen a tízalkalmas gyerekfelügyelet 5 euró lett volna). Ezt mégiscsak gáznak éreztem, így a kicsit drágább és szofisztikáltabb egység mellett döntöttem, ahol mindenki annyi meleg vizet pusztít, amennyit akar. Itt csak annyi a gond, hogy 4 (!) nappal előbb be kell jelentkezni a gyerekmegőrzőbe. Eddigi tapasztalataim szerint egy gyerek nem egészen így működik, de majd összeszedjük magunkat.

2010. szeptember 23., csütörtök

Van bébiszitterünk

Új távlatok nyílnak a Marx család előtt az emberi élet megteremtése terén. Más szóval: van bébiszitterünk. Rendes, szimpatikus, gyakorló óvónő, és persze Vera néni szerezte. Pesti mércével rém drága, de tutira megtanítja németül a gyereket, írni-olvasni is, gót betűkkel. Semmi kétségem nem volt, hogy Veronika kooperálni fog, így is történt, és egyórás ismerkedés után már ő fektette, élesben. Jól ment minden. (Nagyon büszke vagyok Veronikára!)

Mi pedig megünnepeltük a házassági évfordulónkat.

Az Umspannwerk Ost-ba mentünk, ami egyértelműen a legmenőbb hely egységsugarú környezetünkben. Az Umspannwerk hajdan trafóépületként kezdte, ma krimiszínház, kabaré és étterem működik benne, mi az utóbbiban voltunk. Gyönyörű ipari műemlék, amelyeket Berlinben általában a kultúrának adnak át, és amelyek annyira kedvesek a szívemnek. Gasztronómiailag a császármorzsából kreált fagyi volt a csúcspont, meggyel, rumban áztatott mazsolával és mandulaforgáccsal, karamellhálóval.

Új korszak kezdődik. Talán mégis lesz miről blogolnom.

2010. szeptember 21., kedd

Kirúgtunk a hámból

Mi tagadás, beijedtünk. Itthon ülünk és tartjuk a napirendet. Veronika ragaszkodik a napi két alváshoz, ezt tiszteletben tartva nehéz bárhova eljutni a közeli szupermarketen kívül. Hihetetlen, hogy ugyanazok vagyunk, akik pár hónapja egy kráter felé ballagtak a sivatagban a hátukra kötött csecsemővel.

De vasárnap összeszedtük magunkat. Reggelire goffrit sütöttem, aztán két családtag rögtön visszafeküdt aludni, az összeszedés jegyében. Utána bringára pattantunk, és az Ostbahnhof bolhapiacán kezdtük a tipikus berlini vasárnapot. Szerencsére nem vettünk semmit.

Majd, hogy ne feledjük a gyökereinket, a Collegium Hungaricumban folytattuk. Itt megnéztük az I'm Not There című csoport kiállítást, egy magyar és több berlini festő műveit. Nem hagyott bennünk maradandó nyomokat, Veronika a büfében annál inkább.

Ezután az Oranienburger Strasse egykori postahivatalába gurultunk, ami ma múzeum. Itt tényleg klassz kiállítást néztünk meg, a Magnum fotóügynökséghez tartozó klasszikus és mai alkotóktól (Capa, Seymour stb., és mai "fiatalok"). Ezzel nem lehetett hibázni. Ez a kép Cartier-Bresson szovjetunióbeli látogatásán készült. A szecessziós posta korhadó, alig módosított belső terei is lenyűgözőek. Sajnos Veronika nem volt hajlandó Dani hátára kötözve elaludni, úgy érezte, valami érdekeset akarunk neki mutatni, így a délutáni alvása kimaradt. Kicsit még kiszagoltunk a „Scheunenviertelbe”, elsétáltunk a felújított zsinagóga-homlokzat előtt, intettünk kedvenc indiai éttermünknek, az Aartinak (nem összetévesztendő az utca másik, szintén A-betűs indiai éttermével), és hazatekertünk.

Korai fektetés után az új Almodovar-mozival zártuk a napot. Tudunk még, ha nagyon akarunk.

2010. szeptember 14., kedd

Tíz napja Berlinben

Annyira gyorsan és simán ment a berendezkedésünk, hogy alig van kezdet-érzésem, sokkal inkább már élünk. Mit végeztünk az első tíz napban? Főleg és leginkább vásároltunk, bringát, mikrót, eszpresszógépet, ruhákat. Dani visszatért a régi tanszékére, ahol megsüvegelték, és rögtön elkezdett együtt kutatni a főnökével. Sőt, már egy kétnapos budapesti villámlátogatást is lezavart, egyik diákja doktori védésére ugrott haza. Az intéznivalók nagy részével megvagyunk, ez tényleg egy fullextrás ösztöndíj és fullextrás lakás, így nagyon keveset kellett magunknak végezni. Kultúrára, barátokra még nem jutott idő.

Hosszú ősznek nézünk elébe, nagyjából megérkezésünk óta tart a rossz idő, hideg, eső, sár. Néha azért kisüt a nap, ezt használtuk ki egy sétára. Őrült nosztalgiánk van, minden helyről az öt évvel ezelőtti élmények jutnak eszünkbe, emlékekkel terhes a város. A kép a Volkspark Friedrichshainban készült.

2010. szeptember 11., szombat

Veronika 16 hónapos

… meg egy kicsi. Napról napra változik a lány. Dani szégyelli, de nem tud már csodálkozni, én viszont folyamatosan ámulok. Olyan, mintha most születne. Bár most már mi is féltjük a folyamatos ország-, lakás-, és életformaváltásoktól (a zenei stílusok váltogatása szerencsére még odébb van), nagyon jól vette a Berlinbe költözést. Az egyetlen észlelhető hatás az volt, hogy a napirendje megcsúszott egy órával, majd pár nap múlva visszaállt.

Az új lakás őrülten stimulálja. A rengeteg helyiség, a magas küszöbök, a hűtőmágnesek, az alacsony polcok – megannyi felfedeznivaló. Veronika egy saját szobát is kapott, ami az eddigiektől eltérően nem lomtár, hanem igazi gyerekszoba. Megörökölte a főbérlők gyerekének játékait, és nem tud velük betelni.

Folyamatosan tanul. A tanulása három fázisba osztható. Az első a tagadás: valamit mi szívesen meg akarunk tanítani neki, de ő ellenáll (ilyen a fogmosás vagy bilizés). A második: mikor akarja már önállóan csinálni, de nagyon rosszul (kanállal evés). És végül, amit már jól tud (fotelba felmászás). Minden nap csinál pár új dolgot. Csak sorolom. Elkezdett széken ülni, már maga is felmászik. Krétával rajzolni. Kanállal, villával eszegetni. Pohárból inni. Ma először ugyanazt ebédeltük (brokkolileves, joghurtos csirke rizzsel), ő kézzel tette a szájába a falatokat. Járunk játszótérre, ahonnan nem lehet hazahozni. Rúgja a labdát, hintázik, idegen gyerekek játékait elveszi. Sokat megy, ha közben elejt egy tárgyat, azért lehajol, vagy leguggol, és feláll. A lift gombjait nyomkodja (a vészcsengőt is sajnos). Már szerepjátékokkal próbálkozunk: pici fazekában eljátszom neki, hogy főzünk (nagyjából az összes konyhai eszközt megkaptuk babaméretben), ez tetszik neki, ő is utánozza.

A beszédben továbbra is a „hinta-palinta” megy stabilan, de sok szót megért már. Halandzsanyelven ugyan, de kifejező testbeszéddel kísérve jól megérteti magát, kéri, hogy vegyem fel, mert elfáradt séta közben, fogjam a lépcsőn a kezét, vizet kér vagy egy érdekes tárgyért nyúl. A „tapsi” szóra tapsol (már régóta), a „hami”-ra tátog, a „puszi”-ra cuppog, az „Én vagyok az elefánt, akit a sok szele bánt” nótára pedig durrant a szájával (már régóta, csak eddig nem mertem blogolni.) Jó ideje stabilan öt foga van, de most érkezik egy újabb (nem a magányos ötödik párja, hanem egy szomszédok nélküli fog).

Berlinben, mint a berliniek: rote Grutzeet eszik, kézzel és kanállal

Vannak nehézségek is. Kínlódás a pelenkázás, az öltöztetés. Utóbbira elég gyakran sor kerül az önálló evés miatt. Sír, nem engedi. Néha az evés is kínlódás. Ha közelítek az arcához a kanállal, elfordul, tiltakozik. Ha nagy nehezen egy kicsit sikerül odakenni az ajkára, azt megeszi, utána már tátja a száját a falatokért. Küzdelem, hogy ne csak édes dolgokat egyen. Lelkes, hogy önállóan egyen, de ilyenkor nem hagyja, hogy etessem. Alig jut bele pár falat, utána cumisüveggel kompenzáljuk, most több tápszer fogy a háztartásban.

Már túl tudja hajtani magát, ha nem vigyázok. Továbbra is igényli a napi két alvást, ha nem tud azonnal elaludni, olykor egy-másfél órán át eljátszik, gügyög előtte egyedül az ágyában. Sok szabadidőt enged.

Olyan kettősnek látom őt, mint egy kamaszt. A játszótér nagy vagánya, aki nem fél semmitől, az se érdekli, ha a mama eltűnik a látóteréből, utána meg fáradtan a mamához bújó kisbabává változik, aki már enni se bír, csak cumisüvegből inni egy kis tápszert. Apropó, mama. Egész nyáron apás volt (mint megtudtam, más lányokkal is előfordul ebben a korban, mondjuk nálunk a körülményekkel magyarázható is), az elutazás előtt két nappal látványosan elkezdett nekem hízelegni. Megérezte, hogy mostantól kettesben fogjuk tölteni a napjaink?

Lassítunk. Az őrült nyár után végre Veronika kerül a középpontba. Az enyémbe mindenképpen. Ritka szép időszakunk van. Tudjátok, én nem szoktam olyanokat mondani, hogy "szerelmes vagyok a gyerekembe", de most még én is naponta többször elámulok, mennyire aranyos ez a szaladgáló kis emberke. Mintha egy évig locsoltunk-gyomláltunk volna egy növényt, és most kivirágozna.

2010. szeptember 8., szerda

Berlin, II. kötet, prológus

Berlin. Folyamatosan változó város, épületek épülőben, a Falon a graffitik, a megkülönböztethetetlenül összenőtt Kelet és Nyugat. Tágas terek, szellős utcák, hatalmas égbolt, Berlin felett az ég. Ha az ember bringázás közben rádiót hallgat, az Alex közelében angyalszárnyak csapkodása zavarja az adást. Az egész város biciklin, fiatal, öreg, öltönyös, kisgyerek, a csecsemő és a kutya utánfutóban. A részeg punkok, akik éjjel kettőkor helyreigazítanak, ha két bringa megy egymás mellett a biciklisávban. Mindent felvesznek, stílusosan szakadt járókelők, és meglepően jólöltözött koldusok. A rózsaszín tarajú apuka, aki oviba viszi a fiát.

Berlinben mindenki diák, doktorandusz, művész, kutató, munkanélküli vagy nyugdíjas, de legfőképpen művész. Ma este kiállításmegnyitó, jöttök? Utána buli. Az egész város egy alternatív szórakozóhely. Folyamatos viták arról, melyik a legtrendibb városrész. Prenzlauerberg, Friedrichshain, Kreuzberg? A Kiez.

Berlinben mindenki fiatal. A harmincéves még egyetemista, a negyvenéves WG-ben lakik, a párja egy másikban. Lebensabschnittspartnerschaft. Senki sem szégyelli, ha meleg vagy leszbikus. Szado, mazo, fétis. Transz. A férfiak kezet nyújtanak a nőnek. Minden nő Frau, családi állapottól függetlenül, és nem kell meghívni. Tízfős társaság az étteremben fejenként rendezi a számlát. Zusammen oder getrennt?

A főbérlőnk, aki meghívott minket vacsorára a sarki olasz étterembe. A fő-, elő-, utó-, al- és közbérlők, és a mindenható Verwaltung. A Taormina 2. étterem, ahol a vb-döntőt néztük.

Az olasz, indiai, thai, kínai, francia éttermek. A kuponok. Van egyáltalán német étterem Berlinben? Kebab, currywurst. És Maultasche, forever. A tökleves ősszel.

A karácsonyi piacok, forralt borral. A németek különös előszeretete, hogy télen órákon át iszogassanak a szabadban. Gázmelegítők. Brunch Prenzlauer Bergben vasárnap, lazaccal, palacsintával, délutánig.

A kísérleti színházak és mozik. Didi Merlin, a Berlinfilm és a permanens forradalom. Das Leben ist eine Baustelle. A bringatúrák, nyáron az evezés, a tavak és parkok. Postdam. A múzeumok. Vonósnégyesek. A Berlini Szalon.

Az egyetemi csoport. A tíz külföldiből négyen Berlinben ragadtak. A lengyel, cseh, magyar, koreai, szlovák, örmény barátok. Az idecsábult amerikaiak, az Izrael felé ittragadt oroszok. Vannak Berlinben németek?

A jégpálya télen, a kötelező bolhapiac minden évszakban, házibulik, a Rotfront a Kaffee Burgerben. A bárok, a Cabaret, a Kék angyal. Vásárlás a KaDeWe-ben, tízórai az ötödiken. A chilei, kaliforniai, dél-amerikai borok, néha szolidaritásból rajnai.

Verliebt in Berlin. A korcsolyázás, a palacsintaparti, lángosparti, Untermieter, Velence, Oslo, Nachmieter, az internet lemondása, bringaszállítás repülőn (amit egy hét múlva elloptak), Budapest… Eltelt öt év, és újra itt vagyunk.

2010. szeptember 7., kedd

Az első 24 óra Berlinben

Szeretném leszögezni, hogy a kiköltözésünk Berlinbe az alábbi folyamatábra szerint zajlott: a Tel-Avivi lakásból (A) hazaköltöztünk egy ideiglenes albérletbe (B). Nyár végén, a lakásfelújítás végeztével a régi lakás garázsából (C) átvittük a holmijainkat az újba (D). A berlini lakásba (E) B-ből indultunk, és a maradék cuccot átvittük D-be, illetve a két nagyszülőpár (F és G) lakásába is küldtünk némi holmit, ami majd utánunk jön a későbbi transzportokkal. Persze mindez nem ment volna Csíkos és Pöttyös Nagyiék segítsége nélkül.

A repülés nagyon-nagyon simán ment. Bár a fejenként 20 kilós poggyász + egy kézitáska szabályt nem tartottuk be, a beszállásnál előttünk elcsíptek egy másik, hasonlóan túlpakolt kismamát és vele veszekedtek, ezalatt mi átcsúsztunk.

A németországi lakásátadás pedig pont úgy zajlott, ahogy az ember egy németországi lakásátadást elképzel. A szerződés aláírva, mérőállások feljegyezve, lakás kitakarítva, teljes leltár a kiskanalakig bezáróan, a falra kirakva a tulaj malawi mobilszáma, mindenesetre. Másnap reggel Dani bement az egyetemre, ahol megkapta az első havi ösztöndíjat, és ezt a cuki kis cetlit arról, hogyan talál el a kasszába.

Mint gyakorlott berlini lakosok tudjuk, hogy hivatalos bejelentkezés nélkül nincs élet, így én elmentem ezt elintézni. Hideg profizmussal: mivel iszonyatos tömeg szokott lenni a városházákon, neten előzetesen időpontot foglaltunk az egyik külvárosi hivatalban. Elbringáztam Lichtenbergbe, ahol azonnal elintézték. Hazafelé vettem papucsot, aztán délután bevásároltam. Este átszaladtunk Vera néniékhez. Vera épp egy gerincműtét előtt áll, de még ebben az állapotban is két perc alatt szerzett nekünk egy mikrót. (Mikor elmondtuk, hogy szeretnénk egyet, kikereste az egyik üzletlánc akciós prospektusában, majd felhívta a legközelebbi üzletet és félretetette. Estére már a lakásban volt a 35 eurós mikrosütő.)

Még megismerkedtem a szomszédasszonnyal, aki nekem ajándékozott egy biciklipumpát, egy másik szomszéd pedig fel is fújta vele a háziaktól kapott biciklit. Rég volt ennyire rendben az életünk.

2010. szeptember 1., szerda

Holnap elrepülünk

Szívem szerint már ma mennék, lélekben elkészültem. Az elmúlt napokban éjjel-nappal pakoltunk, elkészült a lakásfelújítás, kirámoltuk a régi garázst, be az új lakásba, ki az átmeneti albérletből, végül összecsomagoltunk Berlinre. Utóbbihoz komoly szakértelem kellett, így Csíkos Nagypapára bíztuk. Fapadossal repülünk, 2x20 kiló, plusz kézipoggyász, plusz babakocsi.

Én tegnap még lenyomtam egy lakógyűlést, ami műfajilag Ionesco és egy brazil szappanopera között helyezkedett el. Dani ma betömeti a fogát, Veronika pedig szorgalmasan gyakorolja az „ih, ih” hangsort.

Senkitől nem tudtam elbúcsúzni, sokakkal pedig egyszer sem volt idő találkozni ezen a rövid, őrült nyáron.