Veronika 17 hónapos

Őrület! Minden nap produkál valami újat, folyton meglep minket, de ha épp nem, akkor azzal nyűgöz le, mennyire aranyos. (Oké, bejelentkezem az Iwiwen az „anyák, akik elfolynak a gyereküktől” klubba.)

Pár szót a jelleméről. Jelenleg lányomat könnyebben tudom elképzelni vadászpilótának vagy kommandósnak, mint családanyának. Veronikából kimaradt a félelem génje. Féktelen, kíváncsi, semmilyen veszély nem tartja vissza. Idegen felnőttekhez, gyerekekhez odamegy, újabban a parkban játszó, csaholó kutyákhoz rohan oda, egyenesen a buli közepébe. Én eddig nem akartam paraanyu lenni, és a világot csupa veszély forrásaként bemutatni, de ideje lépni. Ennyi idős gyerekeknél állítólag van egy x méteres kör, amin belül az anyjuk közelében akarnak lenni. Nekem ezt az x-et még nem sikerült empirikusan kitapasztalnom. Pedig, ha nem akar hazajönni a játszóról, fenyegetésképpen elindulok egyedül. Nem érdekli.

Veronikát egyedül az zavarja, ha nem engedik neki azt csinálni, amit szeretne – például elveszik tőle a laptopot, vagy haza kell indulni a játszótérről. Ilyenkor igyekszik minden eszközzel visszajutni az elvesztett paradicsomba. Egész messziről képes megfordulni és visszarohanni. Ha ez nem sikerül, a földre veti magát és ordít.

Nagyon jól beilleszkedik bármilyen közegbe. Nem zavarják az időjárási, vallási, etnikai szélsőségek, idegen emberek és gyerekek. A babysitter óta a konditerem gyerekmegőrzőjét is felavattuk, instant, és azonnal beilleszkedett az orosz gondozónő meg a két ismeretlen gyerkőc közé. A szomszéd gyerekekkel is barátkozunk, a képen épp Max és Madlene jöttek át trambulinozni. A kép béna lett, de próbáljatok három tipegőt elcsípni egy trambulinon! Gyerekekkel sajnos erőszakos is tud lenni: a szomszéd Timnek meg szokta ragadni a vállát és fülsértő hangon visít, ha meg akar tőle szerezni valamilyen játékot. Tim sírva fakad, hangzavar.

Az evéssel is meg tud lepni. Újabban mindenből kér és kap is, amit mi eszünk. Rajtam épp egy gasztronómiai ámokfutás tört ki, így elég sokfélét kipróbál. Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy a garnélát, lazacot, Brie sajtot és olajbogyót is szívesen eszi (ezeket a gyerekek a könyvek szerint utálni szokták). Mire hároméves lesz, a családi vendéglőzéseken nem rósejbnit fog kérni kecsöppel, hanem osztrigát vagy szusit wasabival.

Mindent utánoz. Orrot fúj, azaz egy zsebkendőt az orra alá tart, közben a szájával trombitáló hangokat ad ki. Aztán a majomnak is kifújja az orrát. Reggelente leül a bilire – a dolog szépséghibája, hogy ruhástul és mindössze pár másodpercre. Lopkodja a ruhákat a szekrényből és a szennyestartóból, sálként a nyaka köré tekeri és úgy szaladgál. Kis fazekaiban kavargat, játékból minket is megkínál vagy egy csészéből vízzel itat. Etetés közben néha tényleg nyújt egy falatot. Egyre több ételt eszik egyedül, kézzel, néha kanállal. A villával is próbálkozik. Állandóan dolgozik, pakol, rámol, nyüzsög, mint egy elektron, egyszerre van mindenhol. Képtelenség neki egy mesét elmondani vagy egy dalt énekelni. Kihúzkodja a fiókokat, kiszórja a tartalmukat a földre, a könyveket leszedi a polcról. Megtanult kisszéken és felnőtt fotelban is ülni és lelkesen gyakorolja. Lépcsőn a segítségemmel megy le-föl, de ha valami izgalmas történik (például Tim után kell csörtetni), akkor egyedül kapaszkodva is megtesz pár fokot.

Mint az eddigiekből kiderült, egyre több német szót hall (az orosz lány is németül beszélt hozzá, akcentussal). Ennek megfelelően új szavakat nem produkált (vagy én nem értem őket), de a „hinta-palinta” továbbra is minden lényeges gondolatot képes kifejezni. Kérésre odahozza a majmot, labdát, cipőjét, megmutatja az orrát, hasát. Három-négy új foga bújik ki egyszerre, különösebb gond (és borostyánlánc) nélkül. Az eddigi napirendet tartjuk, május óta, napi két alvás és négy evés (néha ugyanennyi átöltözés). Még a rusztikus kis mellényére hívnám fel a figyelmeteket, aminek „Ábel a rengetegben” hangulatát a ráapplikált Minnie egér oldja.

Mivel érdemeltük ki ezt a gyereket?