2010. október 31., vasárnap

Veronika 1,5 + Kraftwerk Mitte

Veronika másfél éves. Újabb kunsztok az előző bejegyzés óta: önállóan eszik kanállal, és villával is. Még mindig át kell öltöztetni utána, de már jut a hasába is az ételből. Ugyanazt kapja, amit mi, mindent eszik, egyedül a hardcore édességektől (csoki, cukorka) tartom távol. A tévétől nem sikerül: egyedül be tudja kapcsolni és bámulja. Nem egy gyengéd kislány: megölelni, összebújni vele nem lehet, a majmát viszont meg szokta ölelni. Nagyon élvezi az éneklést, mondókázást, és lelkesen odarohan mindenhez, aminek kereke van. Beszélni továbbra sem beszél, néha szituációkban mond egy-egy szót, de nem következetesen. A „hinta” az egyetlen stabil szó, a palinta elkopott mellőle. Folyamatosan dünnyög viszont, halandzsanyelven énekelget.

Néhány kalandunk a közelmúltból. Voltunk szülinapi (2.) zsúron a szomszéd Timnél, itt 7 kisgyerek verődött össze, Veró a legfiatalabb. A csapat hozta a várható dinamikát: egy gyerek mindig evett, egy sírt, egynek meg bocsánatot kellett kérnie attól, aki sír. Tim utána belázasodott a nagy izgalomtól. Mikor megérkeztünk, épp uzsonnaidőben, Veró fegyelmezetten leült, megette, ami előtte volt, utána bekapcsolódott a játékba, nem sírt, nem vette el mások játékát.

Másnap egy kismamatalálkozóra mentünk, a város másik felébe. Én annyira pánikoltam az egyórás S-Bahnozástól, hogy megkértem a szomszédasszonyt, aki arrafelé dolgozik, vigyen el minket. (Így persze az odaút két óra lett). Útközben leadtuk Timet az oviban, és megnéztük a létesítményt, ami javunkra szolgált. Van ugyanis egy másik szomszédnő, aki első három találkozásunk mindegyikén közölte, hogy Veronika már óvodaérett, jobb lenne ott neki. Itt általában is ilyen a közhangulat, de erről még írni fogok. Mindenesetre tíz percet eltölthettünk Tim ovijában, ugyanis Claudia, a mama otthon felejtette az uzsonnát, hazaszaladt érte, mi azalatt maradtunk az oviban. Mivel szegény Verót korán felkeltettem és nem is reggelizett még, ott megetettem, az éppen reggeliző többi gyerek között. Lányomnak a szeme se rebbent, betolta a kaját, az óvónéni viszont pofákat vágott (persze tízszer elnézést kértem a fura szituáció miatt). Az nem tetszett, hogy míg a gyerekek kedvetlenül nyámmogtak, az óvónő rádiót hallgatott, nem velük beszélgetett. És, mint kiderült, ebben az oviban ebédet kapnak a gyerekek, de reggelit, tízórait és uzsonnát a szülőknek kell vinniük. Viszont szép nagy kert volt, meg rengeteg játék. Innen mentünk tovább Zeuthenbe, ahol két magyar kisfiú várta Verót. Meg egy vendégágy, merthogy a délelőtti alvás idejében érkeztünk meg. Kicsit félve fektettem le az idegen helyen, de kis dünnyögés után ügyesen elaludt. Aztán frissen-pihenten vetette magát a két srác meg a rengeteg játék közé, a két és fél éves kis házigazdát egy traktoron tologatta körbe a lakásban. Tudom, már uncsi: nem fél semmitől, idegen helyen is jól eszik-alszik, feltalálja magát új helyzetekben, idegen gyerekek közt, nem egy gátlásos kislány.

A másfeledik szülinapon pedig elbringáztunk a Kraftwerk Mittébe. Ez egy erőmű volt, aminek használaton kívüli tereiben most kiállításokat tartanak. Szép és gyakori berlini példája a tercier társadalomba való átmenetnek. Az erőmű hatalmas belső terét érintetlenül hagyták, illetve hasonló hangulatú tárgyakból alakították ki a létesítményeket: a jegypénztár egy lakókocsiban székelt, a büfét feltornyozott italosládákból építették meg. Több kiállítás is volt az erőműben, mi a Realstadt című gyűjteménynek mintegy az egyharmadát tudtuk megtekinteni. Az izgalmas tárlat különböző német városok megvalósult és fiókban maradt városépítészeti koncepcióit mutatta be, makettekkel. Veró egy darabig lelkesen szaladgált, megpróbálta megfogni az árnyékát, aztán feltettük Dani hátára, de világosan a tudtunkra adta: ragaszkodik a délutáni alvásához és ezt otthon óhajtja megejteni. Hazatekertünk.

Az erőmű belső tere, itt kiállítás nélkül, a lyukakat egy filmforgatás miatt vájták a talajba.

Dani pedig ma elutazott Dagstuhlba egy konferenciára, viszont váltja őt Csíkos Nagyi. Újabb kalandok kilátásban.

2010. október 25., hétfő

Meleg zsidók és palesztin Pulp Fiction

Ennek a bejegyzésnek az izraeli blogban lenne a helye, de azt már lezártam. Elég hatásvadász a cím? Filmkritika.

A héten két olyan izraeli filmet néztünk meg, amelyeket kinntartózkodásunk alatt mutattak be. Hogy nem néztük meg Tel-Avivban, főleg amiatt volt, hogy héber nyelven nem értettük volna őket. De közben ideértek a berlini videotékába, német szinkronnal. Mindkét film német kooprodukcióban készült, ez sokat elmond a németekről, meg az is, hogy eközben a héten két másik izraeli filmet is bemutattak a berlini mozik (Lebanon és Jaffa a címük).

Ezt a plakátot rengetegszer láttuk Tel-Aviv utcáin, komoly témát sejtetett. A címére nem emlékeztem, mikor a tékában érdeklődtem róla, a személyzet visszakérdezett: amelyikben két rabbi egymásba szeret? Nos, nem rabbik, csak ultraortodox környezetben élő vallásos zsidók. A jeruzsálemi ortodox közösség zárt világa felbolydul, mikor megérkezik az Idegen, aki más. Más, mert művész, mert kidobták egy jesivából, nősülni nem akar, mindenféle pletykák keringenek róla. Egy sokgyerekes hívő családapa, a hentes fogadja be, és szenvedélyes kapcsolat kezdődik köztük. A film drámája, hogy a hősök nemcsak szerelmükhöz, de hitükhöz is ragaszkodnak, a közösség mindezt nem tolerálja. Megmondom őszintén, azon jobban csodálkoztam, hogy Izraelben pénzt kapott ez a film, mint hogy a németek támogatták. Ja igen, a címe eredetiben és angolul Tágra nyílt szemek, németül Du sollst nicht lieben címmel forgalmazták. Magyarországon fesztiválokon időnként felbukkan.

Míg a Tágra nyílt szemek érdekes, drámai rétegfilm, az Ajami szerintem remekmű, kapott is egy rakás díjat. Magyarországon is bemutatták, úgyhogy futás a moziba! A Pulp fiction közel-keleti változata ez: erőszak, bűn, tiltott szerelmek, szórakoztató párbeszédek és az időt felborító epizódkezelés. Csak a Ponyvaregényben különösebb rokonszenvet nem keltettek a hősök, itt hamar megkedveljük a jobb sorsra érdemes, fiatal arab szereplőket, akiknek problémáira írt kínál egy hirtelen felbukkanó nagy csomag kokain. Az Ajami (Jaffa egyik arabok lakta városrészének a neve) igazi pánizraeli tabló: szereplői közt akadnak izraeli és palesztin arabok, keresztény és moszlim hitűek egyaránt, beduinok és persze zsidók. Még érdekesebb a film keletkezése: egy arab-zsidó rendezőpáros közös munkája, a szereplők pedig mind amatőrök, a párbeszédeket improvizálták. Mint a kísérőfilmből kiderült, az egy családot alakító szereplők heteket töltöttek együtt, míg végül tényleg rokonnak érezték egymást. És a színészek pont annyit tudtak, min karaktereik: a főhős anyját játszó nő csak a moziban látta, hogy filmbeli fiát titkos-tiltott szerelem fűzte egy keresztény lányhoz, az eltűnt testvér holttestének azonosítására váró zsidó család csak a forgatáson tudta meg, az ő hozzátartozójukat találták-e meg.

Mi pedig csak nézünk és nézünk, és utólag már mi is alig hisszük, hogy ilyen egzotikus tájakon éltünk egy évet.

2010. október 23., szombat

Friss hírek Veronikáról

Ma a konditeremben egyszercsak bemondták a hangosbemondón, hogy Veronika anyukája jöjjön azonnal. Ilyen még nem volt. Míg odaszaladtam, próbáltam elképzelni, mi történt. Sír? Veri a többi gyereket? Veronika nyugodtan játszva fogadott, a gondozónő pedig közölte, hogy tele van a pelenkája, cseréljem ki.

A másik gyerekmegőrzős élmény, hogy a végén viccesen megkérdeztem a gondozónőtől (Janine a neve), hogy beszél-e már a lányom németül, mire szabadkozva felelte, hogy még csak a „ja” és „nein” megy neki. Ezen a ponton Veronika drámaian elkiáltotta magát: Ja! Nein!, érthetően, szép kiejtéssel. Miután magyarul még nem mondja ugyanezt, elégedett vagyok a gyerekmegőrző teljesítményével. Heti kétszer járunk egyébként, és igyekszem úgy időzíteni, hogy mindig Janine legyen épp műszakban, ő a legszimpibb.

Tegnap meg egy új játékot talált ki Veró. Beáll a nagy gadróbszekrényünkbe, én rázárom a tejüveg ajtót, kicsit keresem őt, aztán megtalálom. Nagyon élvezi, és nem fél a félhomályban.

Ezenkívül a lépcsőn, ha nem túl fáradt, a falba kapaszkodva egyedül fel- és lelépeget. Kedvence a gumicsizma, amibe már egyedül is belebújik. Egy kis sztetoszkóppal rendszeresen ellenőrzi papa és mama szívverését, néha a babáét is. Kedvenc kültéri játék: egy kis babakocsi, amit ő tologat. A délutánjaink úgy telnek, hogy azt ötvenszer körbetoljuk a házunk előtti kis téren, néha ábrándosan bebámulunk a hentesboltba.

Van friss mérési adat is: 12 kiló (felnőttmérlegen).

2010. október 22., péntek

Szimfonikus rock

Tegnap megkeresett egy 15 éve nem látott csoporttársam, hogy ajánljak neki valami klassz német kosárlabdacsapatot, ahol edzősködhet. Aki ismer, tudja, hogy ez mennyire abszurd. Még azt is a wikipédiáról kellett kipuskáznom, hányan játsszák a kosárlabdát, így elhárítottam a felkérést.

Továbbá: ismét eladósorba kerültem. Huszonegynéhány kollégámmal, és egy 53 éves patinás lappal együtt. Akar valaki egy újságot?

Egy ilyen napot le kellett öblíteni. Erősen ingadoztunk, hogy Gabriela Montero koncertjére menjünk-e, de csak nagyon drága jegyek maradtak, úgyhogy a Prágai Szimfonikus Zenekart választottuk inkább, akik a Konzerthausban rockzenei slágereket játszottak. Deep Purple, Pink Floyd, Queen, kakukktojásnak egy kis Mahler. Ezzel nem lehetett hibázni, tényleg jó is volt nagyon. Hallottátok már a Smoke on the Watert szimfonikus nagyzenekar előadásában? Itt egy kis ízelítő, egy másik koncertről. A mienken Ian Gillan helyett három lány énekelt. Talán látszik, hogy a karmester öreg rockernek öltözött, lobogó inggel és hajjal, míg a zenekar tagjai szmokingot viseltek.

2010. október 18., hétfő

Karlshorst és Tierpark

Vasárnap szépen sütött a nap, úgyhogy bringára pattantunk és Karlshorstba tekertünk, a német-orosz múzeumba, Erzsike javaslatára. Az egykori tiszti kaszinóban 1945-ben írták alá a német fegyverletételt, azaz itt ért véget a második világháború! A hatalmas kiállítás a háború német-orosz vonatkozásait mutatta be, sok eredeti tárggyal, fotóval, dokumentummal, például ilyen antibolsevista plakátokkal (érdekes, a korabeli náci propaganda az oroszokat nem medveként, hanem farkasként ábrázolta). Nem is értünk a végére. Nem tudtuk előre, de a múzeumnak kellemes kertje volt, így Veronikát nem szembesítettük a háborús borzalmakkal, hanem felváltva kinn legeltettük az őszi napon sárgálló lombok, fényes kipattant gesztenyék és antik tankok között.

Hamar végeztünk, úgyhogy a közeli, keletnémet állatkertbe (Tierpark) is beugrottunk. Itt jópofa, húzható kis fakocsikat lehetett kölcsönözni a fáradó csemetéknek, de a miénket inkább felkötöttük Dani hátára, hátha elalszik. Vesztettünk. Veronika kíváncsian nézegette a látogatókat, néha az állatokat is, nagyon fáradt volt, de nem sírt. A hatalmas területen elnyúló állatkert szezonvége-hangulatot árasztott, a létesítmények fele zárva volt, de azért láttunk rengeteg zsiráfot és elefántot, flamingókat, bölényeket. Az állatkert része a Friedrichsfelde-i barokk kastély, ezt kívülről tudtuk megnézni, nem engedtek be, mert épp véget ért benn a „Madárhang-utánzás a barokk zenében” című koncert. Aztán jó hideg lett és hazatekerünk. Veró az egész napot a szabadban töltötte, a végén már szégyenkeztem, de ő nem emelt panaszt. Sajnos a fényképezőgépet otthon felejtettük.

2010. október 9., szombat

Helyi terméket vásárolunk

A helyi közösségek támogatása szép elv, mi is igyekszünk követni. Bár a Karl-Marx Allee közelében semmi nem terem, de legalább a kultúrát itt vesszük magunkhoz, ha tehetjük. Az Umspannwerkről már írtam, pár perc sétára van tőlünk, ennek épületében működik a Berliner Kriminal Theater. Nevéhez hűen csak krimiket játszik, a fotók tanúsága szerint nem túl formabontó előadásban. Mint lokálpatrióták, Pöttyös Nagyiékat kihasználva elugrottunk Az egérfogó előadására. Tudom, ősbunkók vagyunk, még egyikünk sem látta Agatha Christie leghíresebb darabját, így tudtunk izgulni rajta. Maga a színház egy gyárépületben volt, a székünk előtt egy oszlop takarta a színpadot, de itt hivatalosan is felszólítottak, hogy előreülhetünk az üres helyekre. A rendezésben elkerültek minden modernkedést, kísérletezést, meglepetést, viszont nem sztrájkolt senki. Klasszikus darabot láttunk, klasszikus előadásban, de jó színészekkel. Szépen beszéltek németül, Dani is értette. Nekem csak az nem volt világos, miért vesznek ki emberek több hétre szobát egy isten háta mögötti panzióban. Régi, szép, angol idők!

Hasonló távolságra van tőlünk a Tilsiter Lichtspiele, ami kis füstös alternatív művészmozi, egész valószínűtlenül archaikus nézőtérrel, kocsmával, olyan, mint a Hunnia vagy a Kinizsi/Blue Boksz/Kultiplex vala. Csak az a meglepő, mit keres egy ennyire eldugott, csendes lakóutcában. Egy 1973-as ndk-s filmre ültünk be, amit annó betiltottak, majd elveszett, és most került elő. Die Taube auf dem Dach, galamb a tetőn, ez a címe, a trailert itt megnézheti, aki tud németül, a film fő konfliktusait jól összegzi, több a másfél órás alkotásból sem derült ki… És persze nem azért tiltották be, mert leköpték volna benne Honecker arcképét, ez nem a mi Tanúnk világa. A főhősnő építésvezetőként dolgozott és szakmailag akart érvényesülni, és két szeretője egyikéhez sem óhajtott hozzámenni, a korabeli NDK pedig nem pártolta eme egyéni vágyakat. De ezt már én is a prospektusból puskáztam, a filmet sajnos nagyon nehezen értettük, Dani egyáltalán nem. Kihagyásokkal, ugrásokkal építkező talányos szerkezet, egész a legvégéig tűntek fel új szereplők, akik néha ráadásul tájszólásban beszéltek, vagy rövid, filozofikus gondolatokat osztottak meg egymással. Szerintem nálunk nem tiltották volna be. Egyébként heten ültünk a nézőtéren, és a pénztárnál adtak egy kupont, amivel minden harmadik látogatás ingyenes a moziban.

Közben a nagyszülők elutaztak, úgyhogy lassítunk a kultúrtempón.

2010. október 6., szerda

Pöttyös Nagyiék látogatása

Sokat mulatunk, felváltva: hol ők, hol mi, aszerint, ki van a „boltban”. Az első este Dani rögtön elvitte őket a Bodemuseumba, kihasználva a csütörtök esti ingyenes nyitvatartást. Mint kiderült, utoljára, ez is megszűnt. Pénteken a KaDeWe-be zarándokoltunk el (P.N.-ék, Veronika meg én), ami ugye csak majdnem ment csődbe, de megmentette a Karstadt-áruházakkal együtt a milliárdos Berggruen. Itt Veronika kapott egy szép babát, az első babáját! Nagyon örült neki, anyai kötelességeit azóta is lelkesen gyakorolja, kis kübliből szorgosan „itatja” a babát, közben szürcsöl.

Szombaton bruncholni mentünk Prenzlauer Bergbe, a Restauration 1900-ba. Az étteremben egy érdekes fotókiállítás is volt: a negyed házai az 1987-es felújítás után, de még a rendszerváltás előtt lefotózva, melléállítva az épület mai képe. Hasonlót a Geo Magazin legújabb száma is közzétett, weben is látható néhány fényképpár. Veronika szokatlanul jól viselkedett, majdnem másfél órán át szépen ült az etetőszékben, olajbogyót meg zsemlét eszegetett, míg a nagyok lazacot és hasonlókat falatoztak. Utána megkértük Pöttyös Nagyiékat, hogy vigyék haza sziesztázni a lányt, és P. Nagyapa életében először mei-taiban hordozta. Veró rögtön észrevette, hogy valami szokatlan történik, és végig vigyorgott az úton, ez még az P. N.-ékat is megnyugtatta, és ezennel a mei tai híveivé szegődtek.

Mi meg bringával csatangoltunk egyet Prenzlauer Bergben. Rögtön a Kollwitzplatz hétvégi piacával kezdtük, ahol több egyedi tervezésű ruhadarabbal gazdagodtam, például ezzel a táskával. Annyira én vagyok, nem lehetett otthagyni. Az eladók hozták a berlini átlagot, egy lengyel, egy angol, és egy Israel nevű namíbiai árussal beszélgettünk. Ő svédnek vélt minket. Jó érzés, hogy csak a lakóhelyünk változik, mi nem. Nézegettük a szépen felújított házakat, a trendi kis designboltokat, aztán a Babylon Mitte moziban landoltunk. Film előtt még volt egy kis idő, így levest ettünk a kávézójában, történetesen mindkettőnknek sikerült másmilyet kihozniuk, mint amit rendeltünk. Végül a Sexo con amor (’Szex szerelemmel’) című chilei filmet néztük meg, ami állítólag a legnagyobb kasszasiker volt Chilében. Vicces alkotás három pár szexuális csetlés-botlásáról, jó színészekkel, végig zenével.

2010. október 4., hétfő

Elnézést, a zenekar sztrájkol

Megjöttek Pöttyös Nagyiék, zajlik az élet, kimozdulunk velük is és a gyerekfelügyeletet kihasználva kettesben. Majd mindenről beszámolok, de a tegnapi operaélményünk előre tolakszik.

Az Orlandót néztük meg a Komische Oper-ben. Händel operája, az operaház honlapján ez a kis fotó jelent meg róla. Erről nekem rögtön a tavalyi, budapesti Xerxes-előadás jutott eszembe, szintén Händel, Kovalik Balázs rendezésében. Ez nagyjából beigazolódott. Mindkét darab bonyolult szerelmi sokszögben zajlik, mindkét rendezés modernizáló, sőt vicces, és a kasztrált énekesek problémáját a nemek queer kavalkádjává oldotta fel. Az Orlandóban a férfi szerepeket is nőkre osztották, akik hol férfi, hol női jelmezben daloltak, az egyetlen néma női szerepet viszont férfi kapta… Kovalik rendezése szellemesebb volt, ő ontotta magából az ötleteket, Xerxes hol Cabrióban, hol ágyún, hol tengeralattjárón bukkant fel, az Orlandónál egy Volkswagen-mikrobusz és néhány kempingszék társaságában zajlott az egész darab.

És akkor a fentieket még néhány környülállás árnyalta. Félház volt, ami nekünk kapóra jött, mert a 22 eurós jegyünkkel előrecsúsztunk egy 44 eurós helyre, de az énekeseket sajnáltam. Az első felvonás előtt a direktor kijött, és szabadkozott, hogy a Dorindát játszó énekesnő beteg, helyette Rebeca Olvera ugrik be, aki mexikói, Zürichből érkezett, és olaszul fog énekelni. (Lányok Zürichben, ismeritek?) Mivel ő nagyon tehetséges volt, ezzel jó vásárt csináltunk. A többiek valóban németül énekeltek, de minden szék háttámláján egy kis kijelzőn ki-ki angolul vagy németül olvashatta a feliratokat.

A második felvonás előtt megint exkuzálta magát a direktor, hogy a zenekar sztrájkol, elnézést, betoltak egy zongorát és azon fogják kísérni a hátralevőket. Mivel nekem addig a zenekar teljesítménye tetszett legjobban, elkeseredtem, és utólag sokalltam, hogy nem 10 eurós jegyet vettem. Becsülettel letudták a darabot így is, de egy pőre zongora nem összemérhető a klassz, barokk hangszerekből álló zenekari kísérettel. A végén egy pohár potyapezsgővel próbálták kiengesztelni a közönséget, meg megígérték, hogy a következő jegyből kapunk 50% kedvezményt… Döbbenet, hogy ez velünk történik, akik egy év után keveredtünk el operába. Lehet, hogy a többiek tudták, azért jöttek ilyen kevesen?

Mindezek miatt nem is áll össze egységes élménnyé az Orlando, valahogy így osztályoznám a darabot:

A zenekar produkciója: 5

Munkamorálja: 1

Énekesek: 3

Rendezés: 2

Kedves olvasók, veletek már előfordult, hogy sztrájkolt a zenekar???

2010. október 1., péntek

Veronika a Kismama magazinban

Szerepelünk az októberi Kismamában! Főleg Veronika, mint sikeres életpályát befutott koraszülött (tudtátok, hogy Goethe és Roosevelt is koraszülött volt?), akinek a történetét leírtam. Ezt a klassz fotót készítette rólunk Haralambidou Anthoula (becsszóra így hívják a fotóst). A stylist én voltam. A többi kiderül a lapból!