2010. november 28., vasárnap

Moholy-Nagy és Jacques Loussier

Megérkezett Dani az alapítvány szervezte chemnitz-freibergi túráról, a program a várakozásoknak megfelelően értelmetlen volt, viszont sikerült megismerkednie néhány Berlinben élő tudóspalántával. Pár órával utána megjött az első nem-családtag szállóvendégünk is, Kinga Zürichből, újabb izgalmas sajtokkal és svájci csokival gazdagítva konyhánkat. Bár egy egyetemi program nagyjából lekötötte, azért sikerült együtt kimozdulnunk. A Martin-Gropius Bauban kezdtük Moholy-Nagy László kiállításával. A fotókat, fotogramokat, kollázsokat, festményeket (az életműnek persze kis szeletét) a fény-árnyék motívum köré rendezték. Mintegy négyórányi filmanyagot is mellékeltek, köztük két izgalmas némafilmet, amelyeket Moholy-Nagy a harmincas évek elején forgatott Berlinben. Szinte semmit nem lehet felismerni, annyit változott a város.

Ezután átballagtunk a Philharmonie épületébe, ahol a Jacques Loussier Trio jazz-interpretációkat adott elő Bach műveire. A jegyeket Kini szerezte, bevallom, én eddig nem hallottam a művészről, de igen jó volt. Az élet igazságos: múltkor az operában sikerült drágább helyre ülni, mint amit vettünk, most viszont elkéstünk, és az első részt a lépcsőről hallgattuk. Kétszer is letoltak: egyszer az a néni, aki elsőként jött volna le a lépcsőn, másodszor azok, akik a helyünkön ültek az első rész alatt. Viszont teltház volt, és a sokat látott, nehezen lelkesedő berliniek állva tapsoltak a végén. Kini addigra túl volt egy színházi workshopon és a Pergamon-múzeumon, én pedig regényt olvastam a délelőtt, úgyhogy kultúrában erős napot zártunk.

Ma reggel Dani elutazott Dagstuhlba konferenciázni, Kini vissza Zürichbe, holnap Vera néni is elmegy Törökországba, mi meg itt tartjuk a frontot Veróval.

2010. november 18., csütörtök

Kis ékszerdoboz, bizsukkal

Saját fotók.

A Nikolaiviertel a város régi-új központja, a mintegy 50x50 négyzetméteres területet két részletben tudtuk megnézni. Először még Csíkos Nagyi látogatása alatt, Veronika nélkül beugrottunk az Ephraim-palotába.

A 18. századi rokokó épületet egy városrendezés során mindenestül arrébb tolták 16 méterrel. Most várostörténeti kiállítás lakik benne, a különböző átrendezések során megsemmisített-átépített-lebombázott berlini városrészekről. Volt egy időszakos fotótár is, a ma már kissé elcsépeltnek számító „ilyen volt-ilyen lett” párhuzamokból, berlini fotók a 80-as és a kétezres évekből.

A második kört már Veróval tettük meg, ekkor csak bóklásztunk a Nikolaiviertelben. A városrészt 1987-ben építették fel, Berlin elveszett óvárosát varázsolva életre. A tér közepén a valóban régi, 12. századból származó Nikolai-templomot újjáépítették második világháborús romjaiból, de nem szentelték fel, így ma múzeum.

A templom, mellette a Tévétorony

Körülötte néhány régi házat renováltak, de főleg „régies stílusú”, alacsony házacskákat emeltek – panelból.

A Knoblauchhaus tényleg a 18. századból való

Archaizáló panelek

A tér azt nyújtja, amire a turisták vágynak: hangulatos kis utcák, szuvenírboltok, cuki lehúzós éttermek.

És medvék minden mennyiségben.

Hazafelé megálltunk az Alexanderplatzon is, meghallgattunk egy műkedvelő koncertet a Világóra aljában.

Gyerekszállítás biciklin

2010. november 16., kedd

DRÚZOK filmen

Izraeli filmkritika, megint.

A szíriai menyasszony olyan film, amit végig lelkesen kiabálva néztünk, mert ugyanazokban a drúz falvakban játszódott, ahol mi is kirándultunk júniusban. Ismét láttuk a dimbes-dombos Golán-fennsíkot, a függőleges falra épített durva betonházakat, a fehér fátylas, fekete ruhás nőket, a fehér micisapkás drúz egyházfikat, a Szíria függetlenségét ünneplő, borzalmas emlékműveket, még a zöldbabos, töltöttkáposztás ünnepi étkekre is vetett a kamera egy pillantást. Az általunk hiába keresett "kiabálós hegy" is szerepelt a filmben, ahol az izraeli megszállás miatt szíriai rokonaiktól elszakított drúzok hangosbeszélőn kommunikálnak a határ túlfelére. Olvassátok el beszámolómat az izraeli blogban.

A film alaphelyzete: egy fiatal lány az esküvőjére készül. A vőlegény és a menyasszony rokonsága azonban nem fog együtt ünnepelni, és a lány az esküvő után soha többet nem látja a családját: a jövendőbelije ugyanis Szíriában él. A kicsinosított menyasszony az ünneplés után különengedéllyel átkel a lezárt határon, elveszti izraeli papírjait, szír állampolgárságot kap, és többé nem térhet vissza. Mindezt egy férfi kedvéért, akit sosem látott.

Ez a háttér annyira éles, hogy az előtérben játszódó konfliktusok elhalványulnak hozzá képest. A film egész másnak mutatta a drúz életet, mint ahogy mi láttuk. Mi prosperáló, a többi vitatott területhez képest hihetetlenül békés falvakat láttunk. A film inkább arra koncentrált, milyen áldozatokkal jár a hagyományokat követő életforma, a nagycsalád köteléke. Tudtuk, hogy a drúz vallásba nem lehet beházasodni – a film tanulsága szerint kiházasodni sem, a család nem tud megbocsátani annak a fiúnak, aki orosz nőt vett feleségül.

A filmben öt nyelven beszélnek, a zenét pedig a Bolgár Szimfonikus Zenekar adta. És persze ennyi drúz színész nincs a világon, úgyhogy izraeli arab színészek játszották a szerepeket. Mondanom sem kell, német kooprodukcióban készült ez is, emellé a franciák is beszálltak.

(Fent: kép a filmből. Lent: a mi egyik fotónk.)

2010. november 15., hétfő

Agytágító november

Néhányan érdeklődtek, hogy megy Daninak a munka. Nos, e hónapban elég sokat utazik. Kezdte a mindentől egyformán messze levő Dagstuhlban, ahol egy klassz szeminárium zajlott az egzakt algoritmusokról, és ő az Igorral közös multivágásos cikkét adta elő. Ezután Leidenbe utazott, egy kernelizációs szimpóziumra. Mindenhez persze ő sem érthet, így például a kernelizációhoz sem, de azért tartott egy jó kis beszédet a kernelizáción kívüli módszerekről (különös tekintettel az elágazó algoritmusokra és a favastagságra). És itt is elmesélte a multivágásos történetet. Szuvenirként pedig hozott nekem másfél kiló kemény, büdös holland sajtot, mmm. Most pár napot szusszan itthon, aztán egy nem-szakmai út jövel: az ittlétét biztosító Humboldt Alapítvány viszi a kutatókat háromnapos útra Chemnitzbe és Freibergbe. Ezek a német utak elég alaposak szoktak lenni, öt éve az én alapítványom is szervezett egy Deutschlandsreisét, ahol hat nap alatt öt német várost, ugyanennyi szerkesztőséget, gyárat, városházát, színházat és karácsonyi piacot néztünk meg. Daniéknál picit lazább a program, beszédet tart majd a helyi egyetem külkapcsolati vezetője, elviszik őket bányalátogatásra (belépés csak 6 és 72 év közöttieknek), de nekem legjobban a „Diabetes: think globally, act locally” című előadás tetszik. Hó végén lazításként megint elugrik Dagstuhlba, ahol a leszámlálási problémák lesznek terítéken.

Elnézést.

2010. november 14., vasárnap

Opera és balett a Schiller-színházban

Csíkos Nagyival két operaelőadást is megnéztünk a Staatsoperban, amit az épület felújítása miatt átköltöztettek a Schillertheaterbe, alig pár lépésre a Deutsche Opertől. Legalább ezt is megnéztük, lásd a képet.

Igyekeztem konzervatív rendezésű darabokat választani, kombinálva a bébiszitter szabadidejével. Így a La Péri című balettet és A sevillai borbélyt tekintettük meg. A jó hír, hogy Csíkos Nagyi (aki elutasítja a modernizáló operarendezéseket) mindkettővel elégedett volt. A rossz, hogy rám egyik sem gyakorolt nagy benyomást.

A La Péri (A tündér) 19. századi, mára nagyjából elfelejtett balett, az eredeti koreográfiája elveszett, és a Vladimir Malakhov rendező-koreográfus-táncos valamiért elővette. Egy háremben játszódik, ahol Ahmed herceg ábrándozik, és az egész olyan volt, ahogy a 19. században a mesés Keletet elképzelték. Kellemes, nem túl invenciózus zene, kellemes, klasszikus táncok, a háttérben Konstantinápoly akvarellje. Talán az a baj, hogy nem az erkélyen ültünk. Vagy hogy nem értek a baletthoz.

A sevillai borbély szintén klasszikus rendezés volt, csak valamiért a díszletet felejtették el, és Sevilla házait egy lepedő pótolta. Jó zenekar, tűrhető énekesek, de valahogy ez sem jött be.

Viszont nem sztrájkolt senki, még csak nem is modernizálták agyon a darabokat, és Csíkos Nagyinak tetszett. Ez a lényeg.

2010. november 12., péntek

Táttya!

Veró még mindig nem használ konzekvensen szavakat, de a „táttya” elég sok mindent képes kifejezni. Ezt mondja, ha kutyával találkozunk a parkban, a képeskönyvében a macskákra, kutyákra, sőt, egyik reggel a kiságyból az ablakon túl mutogatva újságolta, hogy táttya. És valóban, messze, egy ház tetején lévő antennán ott ült egy táttya, azaz varjú.

Újabban gyengéd: megölel és puszilgat engem, és a plüssállatait is puszilgatja. Egyre jobban szereti a képeskönyveket: felül valamelyik fotelba és komolyan nézegeti őket. Ha szólok, hogy fejjel lefelé tartja, megérinti a fejét. Rossz tanuló felel.

Csíkos Nagyi érkezésének örült, de szerintem nem ismerte meg. Jól kijöttek, egyedül a pelenkázás okozott gondot. Veró ugyanis elszaladgál közben, mi újabban állva és erőből pelenkázzuk. Csíkos Nagyi a kádban pelenkázta, Veró persze átlátta, miről van szó, és tiltakozott.

Étteremben már nemcsak pelenkázóasztalra, de gyerekszékre sincs szükségünk! Elmentünk egy zsebkendőnyi pizzeriába a közelben, itt Veró rögtön jelezte, hogy felülne a felnőttszékekre. Feltettük, és ő a kis kezével megevett két nagy szelet pizzát, én meg büszkén feszítettem.

Először fordult elő, hogy a konditerem gyerekmegőrzőjéből nem akart hazajönni. Épp előtte tanították labdázni a gyerekeket, és ő boldogan rohangált a labdával a kezében (dobni persze még nem tudta).

Voltunk bruncholni is, Vera néni születésnapján. Társasági életemről sokat elmond, hogy egy csomó ismeretlen, 70 és 80 közötti német nyugdíjassal ebédelni érdekes szociális esemény volt a számomra. Jó, nem mindenki volt ismeretlen, páran jelezték, hogy emlékeznek rám, tízéves koromban együtt strandoltunk valamelyik német tónál. Az eseményre hazaruccant Amerikából Vera néni velem egyidős lánya is. És megvan az ultimate brunchhely, a hozzánk közeli Upstalboom hotelben. A 15 eurós díj ugyan borsosnak tűnik (máshol 7 és 9 között mozognak az árak), de ebben benne van a korlátlan kávé, tea, üdítőfogyasztás és egy pohár pezsgő, a hely tágas, világos, és a fő érv: ingyenes gyerekmegőrzés is bennefoglaltatik! Vera nénire lehet hagyatkozni. Veronika szépen ette a halszeleteket villával, utána a gyerekmegőrzős nénire bíztuk. Jól mulattak: Veró húszszor körbeszaladta az éttermet, a néni repült utána. Mindenesetre a nénit becserkésztem, és hajlandó privát is bébiszittelni nálunk. (Ulrike, az eddig bébiszitter nagyon jó, épp ezért teljesen betelt már, nagyon ritkán tudjuk elcsípni.) Kellemes és eredményes délután volt.

2010. november 11., csütörtök

Két jó film

Filmkritika. Két film Németországból, mindkettő jópár éves, nekem nagyon tetszettek, más közös nincs bennük.

A Fremde Haut (’idegen bőr’) hőse egy iráni leszbikus nő, akire hazájában halálbüntetés vár, ezért Németországba menekül. A menekülttáborban egy halott társa identitását veszi fel, akinek jobb esélyei vannak a papírok megszerzésére, s férfinak maszkírozva lép ki az új, szabad világba. A vidéki német valóság persze nem olyan shiny happy egy iráni menekült számára: pénze kevés, csak illegálisan tud munkát vállalni egy savanyúsággyárban, munkatársai folyton heccelik, például amiatt, miért is nem zuhanyzik velük együtt az általuk „ajatollahnak” becézett idegen. Aztán az egyik kolléganő érdeklődni kezd a zárkózott fiú iránt… A főhőst játszó Jasmin Tabatabai (félig német, félig iráni származású színésznő) szinte végig a vásznon van, és fantasztikus játéka elviszi a filmet. Elhisszük neki, hogy leszbikus nő, elhisszük, hogy zárkózott férfi, még azt is elhisszük, hogy környezete elhiszi neki, akik annyira másnak látják az iránit, hogy nem veszik észre másságát.

A Wer früher stirbt, ist länger tod (Aki előbb meghal, tovább lesz halott) vígjátéknak hirdette magát, bár annak kicsit brutális. Az első tíz percben végignézhetjük, ahogy egy kisfiút elüt egy kamion (nem esik baja), ő véletlenségből kivégez pár nyulat, majd a bátyja ezért büntetésül öngyújtóval égeti, a pokol örök tüzét idézve. Aki ezt nem bírja, hagyja is abba a filmet. Én mondjuk egy pofontól rosszul leszek, de ez a film annyira vicces és koherens volt, hogy maradtam. A lúzerfilm vagy etnofilm sémáit (vegyünk egy rakás szerencsétlen alakot, akik egy világvégi kis közösség kocsmájában isznak egész nap, aztán a film végére kiderül, hogy nagyon szerethető figurák, és legszívesebben a néző is odaülne a törzsasztalukhoz) egy gyerek nézőpontja dobja fel. A 11 éves Sebastian anyja születésekor meghal, és ő bűnösnek érzi magát. A magányos kissrác mindent komolyan vesz, amit a felnőttek vagy kis társai mondanak neki, és fantáziájában megelevenedik a „bűn és bűnhődés” katolikus bajor mondavilága. Hol az utolsó ítéletet látja maga előtt, hol meg rocksztár akar lenni ő is, mint Jimi Hendrix, hogy halhatatlan legyen. Az egyszerre brutális és vicces hangot a film következetesen tartja, közben összerándul a szívünk az egyre nagyobb kalamajkákba keveredő kissrácért…