2011. január 30., vasárnap

Veronika 21 hónapos

Saját innovációjú játékaink:

  • Az előszoba két végéből futni kezdünk egymás felé, középen sikongatva összeölelkezünk.
  • Bemászik a gardróbszekrénybe, én rázárom az ajtót, „keresem”, aztán megtalálom.
  • Egy befőttesüvegből a tollakat átrakja egy üres vizesüvegbe, majd vissza.
  • A száraztésztát kipakolja a dobozból, majd vissza.
  • Az étkezés befejezése után kéri, tegyem le a tányérját a földre, és oda kuporodva még tovább eszik.

És egyáltalán, folyton eszik, a gyerekmegőrzőben elszedi a többi gyerek uzsonnáját. Nő és nő, már eléri a kilincseket a lakásban, és ki is tudja nyitni! Kérdésekre határozott, érthető nemmel válaszol. Dudolászik, zenére merev lábbal, karjait lengetve táncol. Mióta tudatosult bennem, mennyire élvezi, egész nap énekelek. (Érdekes, hogy mennyi elfelejtett dal előjön az emlékezetemből.) Halandzsa-nyelven olykor kis monológokat tart az állatainak, vagy a csecsemőknek a gyerekmegőrzőben. Nagyon közel állunk a beszédhez!

A szobatisztaság viszont még várat magára. Szemlátomást érti, mit várunk tőle, de még nem akarja, így pár hétre teljesen félretettem a témát. Valami azt súgja, hogy egyszercsak magától javasolni fogja.

Múltkor kicsit kifakadtam, pedig a mínusz öt fokban is zokszó nélkül biciklizik velem. Nagy szó, enélkül nagyon bezártak lennénk. Voltunk együtt thai étteremben, és remekül viselkedett: amíg ki nem hozták az ételt, a halakat nézte az akváriumban. Meg is tanulta rögtön, hogy „harak”. Egyre szebben eszik, sokszor már partedli nélkül. Ami pedig a kimozdulást illeti: nagy merényletre készülünk ellene, hamarosan a szülők kettesben fognak elutazni. Bővebben később.

A napi egy alvás ideje is stabilizálódott: ebéd után, 2 vagy 3 órácska. Újabban bújós, elalvás előtt kis puszikat küld, és az ismert személyekhez (szomszédnő, gondozónő a megőrzőben) is bújik, az ölükbe ül. Továbbra is bátor, de már néha előfordul, hogy idegen emberek közt hozzám bújik eleinte.

Nevelési stílusomról: sokat engedek neki. Abból indulok ki, ő tudja, milyen fejlesztésre van szüksége, és pontosan azt csinálja. Csak akkor korlátozom, ha az veszélyes, vagy nagyon piszkos lesz tőle a lakás. Ha csak közepesen koszos, akkor hagyom. Érdekes módon ezzel nem él vissza, még semmit nem tett tönkre, és a vészesebb balesetek is elkerültek minket.

A létrára ő akart felmászni, és sikerült is neki.



2011. január 25., kedd

Csíkos Nagypapa látogatása

Egyik reggelen merészet gondoltunk és Veróval hármasban elgurultunk a Történeti Múzeumba. Ez lazán hangzik, valójában borzalmas volt. Veró a megérkezés után rohangálni, majd enni, aztán kiabálni, végül aludni akart, így kétórás kínlódás után hazavittem. Addig sikerült megnéznem a „Hitler és a németek” c. kiállítást, legalábbis negyedgőzzel. Azt szándékozott bemutatni, hogyan lehetett Hitlernek ekkora hatása Németországban, de végeredményben nem különbözött az eddig látott, második világháború-holokauszt témájú tárlatoktól. Igaz, a kiállított sok gigabit információt nem sikerült mind magamévá tennem. A kiállítás egyébként igen népszerű Berlinben, meg is hosszabbították, s az mindenesetre becsülendő, hogy a németek napirenden tartják történelmük kevésbé dicső fejezeteinek bemutatását is. Távozásunkig Cs. N. semmit nem látott, utána elindult az állandó kiállításra, ami Németország történetét mutatta be az őskortól napjainkig, egymillió négyzetméteren, de 1200 körül kivérzett. A képen Nagy Károly portréja az állandó kiállításról.

Sajnos mostanában egy dolgot lehet igazán csinálni Veróval: semmit. Döbbenet, hogy pár hónapja még a Golán-fennsíkon stb. Csíkos Nagypapa viszont remekül kijött az unokával, még a pelenkázást is hagyta neki Veronika. Emellett minden elképzelhető dolgot összeszerelt, megragasztott, becsavarozott, installált és felpumpált a háztartásunkban. Vera néni párja elvitte a Grüne Woche nevű mezőgazdasági és élelmiszeripari szakkiállításra. Itt tágan értelmezték a feladatot, mert bőrkanapét meg porszívót is árultak, gondolom, a hétvégi kiskertbe. Maradék idejében pedig, mínusz tíz fok fölötti időben többször körbebringázta Kelet-Berlint (68 évesen!). Egy ilyen családban természetesen Veró sem maradhat sokáig érintetlen: a héten megvettem neki az első triciklijét. Örül neki, hajtani még nem tudja, de én nagyon bízok benne.

A képen: Csíkos Nagypapa épp Cs. Nagymamával beszél neten, Veró lelkesen pápázik közben.

2011. január 18., kedd

Társaséletünk

2011 enyhe konjunktúrával indult, legalábbis az eddigihez képest. Megérkezett a második vacsoravendégünk, Dani egy matematikus kollégája. Dani összeszedte magát, és meghívta bruncholni néhány ösztöndíjas társát. Én eggyel találkoztam, egy vietnami biológuslánnyal, sajnos az olasz hebraistának késett a vonata, addigra Veró viszont teátrálisan elhevert a Café 100-Wasser padlóján, így hazavittem.

Most Dani elutazott Amerikába: először Washingtonban kutat együtt *-gal a ** témában, és talán meglátogatja (húsz éve halott) nagyapám (nemrég elhunyt) legjobb barátjának gyerekét (mondanom sem kell, hogy Dani egyedül velem találkozott az említettek közül). Aztán átszalad San Franciscóba a *** konferenciára, és esetleg összefut a két évvel ezelőtti kanapészörföseinkkel, akik biciklin jöttek nászútra Európába, és nekünk ajándékoztak egy fényképezőgépet.

Ezalatt Berlinbe befutott Csíkos Nagypapa, akit Veronika rögtön felismert. Nagypapa nagyon fogadkozott, hogy nem akar programokat, télen különben sem ül bringára, ehhez képest már körbetekerte Kelet-Berlint.

2011. január 12., szerda

Veró 20 hónapos

…volt nemrég.

Számokban:

12 kiló

90 cm magas,

11 foga van (a 12. hamarosan)

24-es cipőt hord

1-szer alszik napközben

Istenien bírja ezt az őrületet, ami az életünk, a semmiből előbukkanó nagyszülőket, a lakásokat, a rengeteg embert, aki megfordult nálunk vendégségben, a kisgyerekeket, akikkel összefutott.

És eközben kezd ragaszkodni a dolgokhoz. Budapesten levágtam a haját, amit nagy zokogással fogadott. Mikor szétszedtük az etetőszékét a szilveszteri utazáshoz, azt is. Hazaérkezve pedagógiailag együtt szereltük össze, és ő segített hozni a darabokat.

Budapesten elintéztük az orvosi viziteket, kapott oltást (a következő hatéves korban esedékes, jó időre letudtuk), és a fő dicsőség: a Gézengúz Alapítvány rendben találta. Nagyon büszkék vagyunk!

Hatalmas étvággyal eszik, önállóan, kanállal, villával, már a levesekkel is boldogul. Tud pohárból inni, de még jobban szeret cumisüvegből. Ügyesen jár, már 1-2 buszmegállónyi távot meg lehet vele tenni gyalog. Nagyon igyekszik. Megtanult integetni, ez sokat enyhített az elválás fájdalmán, azóta, ha valaki csak pár lépést lemarad, ő már lelkesen pápázik.

Milyen szavakat mond:

Hinta (mindenre, ami lóg vagy függ), mama, papa, pápá, hoppá (minden esésre, huppanásra), táttya (tessék, vedd el), hamm, nem (ez nagyon úgy hangzik, mint a nein), ja.

Most van az a kor, hogy mutogatással, nyekkenéssel, horkantással már egész bonyolult dolgokat el tud nekünk magyarázni, beszéd nélkül. Pl: a pöttyös helyett a kockás partedliben szeretnék enni. Nyisd ki ezt a tubust! Tedd ezt oda! Miért nincs haja a kisfiúnak?

És felvirradt a rég várt éra, mikor végre csak egyszer alszik napközben. Azt még nem tudom megmondani, mikor, hol ebéd előtt, hol ebéd után. Új horizontok nyílnak!!! Az esti fektetést előbbre hoztuk, éjjel 13 órát szundít, úgyhogy a napi 15 óra alvás azért összejön a fiatal szervezetnek. Megtanult zuhanyozni (merthogy a budapesti lakásban nincs kád).

Nagyon muzikális. Ha zenét hall, azonnal táncra perdül, ő halandzsa szöveggel énekelgeti az ismert dalokat. E havi feladata a dobozok, tubusok nyitogatása, amit bőszen gyakorol, naponta ötvenszer odahoz nekünk valamilyen flakont és nyekegve kéri, segítsünk kinyitni.

2011. január 6., csütörtök

Buék 2011, már Berlinből

Rég írtam, főleg, mert Budapesten nem volt internetünk, viszont így meglepően gyorsan lehet haladni a vaskos könyvekkel…

Meggyógyult Veronika; nehezebben és lassabban, de végül Dani is. A budapesti út szerencsésen sikerült, még a reptér lezárása előtt befutottunk. Veronika beköltözött a hatodik lakásba, ahol rövidke élete során élt (a koraszülöttosztályokat, a nagyszülőket és a turisztikai szálláshelyeket Izraelben és Palesztinában nem számítom). Megérte a rohamtempóban végzett nyári felújítás: végre Budapesten olyan lakásunk van, amit mi találtunk ki. Nagyon szép!

Habzsoltuk az életet otthon, főleg én: rokonok, barátok és kollégák. Még a hazai kultúrából is sikerült fogyasztanunk. Megnéztük az időszakos kiállításokat a Szépművészetiben (Botero, Hervé és Klimt), két színdarabot a Vígszínházban (Játék a kastélyban és Ványa bácsi), és sokat olvastunk (mondom, nem volt net). Kaptunk egy nagy halom ajándékot, főleg Veró, készült rólunk profi családi fotó (lásd fenn: végre mindenki együtt). Meglátogattunk rengeteg ismerőst, viziteltük az újonnan született babákat és elutaztunk barátokkal Hévízre szilveszterezni. Ez sajnos nem lett olyan jó, mint ahogy vártuk: a szállás nem volt alkalmas a baráti társaság (tíz házaspár, huszonvalahány gyerek) igényeire. Az Újév cigányzenével és tüzijátékkal virradt ránk, de azért kicsit tudtunk a barátokkal is beszélgetni.

Alaposan elfáradtunk. A visszaút simán ment, csak egy hátizsákunk szakadt ki a terheléstől, és egy bőrönd kereke tört le, a reptéren pedig két megbilincselt férfi várakozott mellettünk. A repülőn együtt utaztunk egy berlini ismerőssel, akinek a volt férjének a nagynénje az anyósom unokatestvére. Elsőfokú!

A többit majd apránként, most szusszanunk, visszazökkenünk. Veró felismerte a berlini lakást, ez egyértelmű, rögtön kereste a játékait.

BUÉK!