2011. május 24., kedd

Utolsó

Először csinálni valamit látványos; utoljára gyakran észrevétlen.
Ma van az utolsó hétköznap itt az ovi előtt, amikor kettesben vagyok itthon Veróval.



Pár hír a 25 hónaposról:
Elkezdődött a sokszor beharangozott beszéd-robbanás. Mindent ismétel, olyan szavakat is tud, amiket nem is tanítottunk neki. Főleg főnevekkel bővül a repertoár.
Voltunk a 21-24 hónap között kötelező vizsgálaton. A gyámügy itt nagyon kemény: halogattam a vizsgálatot, hogy minél jobb eredményt érjen el rajta, de a kétéves szülinapja előtt pár nappal írtak, hogy jelentkezzem be rá. Az orvosnál kismillió dolgot kérdeztek, szerintem a negyedét nem tudta (pl. nem simogatja az arcomat, ha szomorú vagyok), főleg a nyelvi kérdéseket (én szinkrontolmácsoltam) mégis egy sommás „Alles in Ordnung”-gal eresztettek el minket. Hozadék, hogy a rendelőben volt egy egész kicsi csúszda, azon Veró megtanult csúszdázni, és már a játszótéren is lelkesen gyakorolja. Fel is mászik egyedül a mászóvárra.
Az orvosnál lemérték. Ültök? 91 centi és 13,5 kiló. Félelmetes ütemben növi ki a ruhákat.
Új hobbim van: itthon nem adok rá pelenkát. Szól és egyéb jelekből is látni, mikor kell neki. A bilibe még semmi sem került, de meglepően sokáig vissza tudja tartani a dolgait. Egész addig, amíg ismét pelenka nem kerül rá. 

Most egy kicsit eltűnök. 

2011. május 22., vasárnap

Vendégek

A volt osztálytársaim elég színes társaság. Egyikük a Zeneművészetire készült sokáig és aztán geológus lett, egy másik a reklámügynökségi munkáját hagyta ott, hogy egy dán népfőiskolán trombitálni tanuljon. Dávidék meg a koreai Sun Myung Moon atya által alapított Egyesítő egyház hívei. A 91 éves Moon atya nemrég Berlinbe látogatott, és erre Dávidék is elugrottak. Az ugrást úgy kell elképzelni, hogy Dávid, a felesége, az anyósa és a három gyerek (2, 6, 10) részben Hollandia, részben Budapest felől érkezett. Itt csatlakoztam hozzájuk én Veróval, és ezzel a félelmetes karavánnal támadtuk a várost.
A szintén Moon atya által alapított Little Angels koreai tánccsoport előadást tartott Berlinben a koreai háború 60 (na jó, 61) éves évfordulójára. A 9-15 év közt kislányok a táncok mellett még több hagyományos koreai hangszert is megszólaltattak, s vége-hossza nem volt a beszédeknek, amelyek (Nyugat)-Németország segítségét méltatták a koreai háború idején. Ide a legkisebbeket nem vittük, ezt én csak úgy tudtam megoldani, hogy a 9 hónapos terhes Claudiára bíztam a magamét Tim mellé, amíg Dani haza nem ért a németóráról. Fegyelmezett volt és nem kezdett el vajúdni. 

A Little Angels egyik tánca

Aztán a csapat eljött hozzánk vacsorázni és nagyon jól sikerült (amerikai lazacleves és Pavlova-torta volt a menü), pénteken pedig teljes létszámmal városnézni indultunk. Az Alexról a 100-as busz emeletére szálltunk fel, s míg az végigdöcögött az Unter den Lindenen, próbáltam az ablakból mutogatni a látnivalókat. Dávidék profi játékosok: a negyedórás útra tucatnyi fánkkal indultunk el, a gyerekek csendben ettek. A kultúrprogram nagyjából ennyi volt, utána még messziről megnéztük a Brandenburgi kaput, majd bevetettük magunkat egy játszótérre. Veró remekül kijött a három kislánnyal, állandóan követte és utánozta őket, és azok nagy szeretettel játszottak vele.
Lovascsapat (Szonjával és Adéllal)

Első Pavlovám

Mindeközben Dani a személyek szabad mozgása jegyében a norvégiai Bergenbe ugrott el egy konfira, hogy szóljon pár szót a topologikus részgráfokról.
Megvolt a 2. számú, a német szomszédok becserkészését célzó gyerekzsúr is, erre meg répás muffint és almatortát sütöttem. Minden jól sikerült, miután az ünnepeltet sikerült kiverni végre az ágyából… Veró a két turnusban rengeteg klassz ajándékot kapott, és jól eljátszott a gyerekekkel, a behízelgés viszont nem jött össze.

2011. május 9., hétfő

Tavaszi felpörgés

Társaséletünk a hétvégén nekilódult. Három régi berlini ismerőssel is sikerült találkoznunk egymástól függetlenül, ittlétünk alatt először. Péntek este Dani és Dóri jöttek el, akikkel a teraszon vacsoráztunk. (Dilemma: Berlin vagy Budapest, fogyott: 2 üveg bor). Szombaton Jóska és Cecilia jöttek uzsonnázni, de maradtak vacsorára. (Dilemma: Brazília vagy Berlin, 1 üveg bor). Én a késő estig való teraszozástól jól megfáztam, de ez nem gátolt, hogy vasárnap Andrással és Emmával (4 éves) találkozzunk a parkban (Berlin, fogyott: egy termosz tea).

Daninak pedig a május B betűs hónap: már járt Budapesten, most Brüsszelbe ugrott el, jövő héten Bergenbe megy, hó végén ismét Budapestre látogat. És mi is: május 25 és június 11 között a lányok otthon lesznek. Lehet foglalni időpontokat!

2011. május 6., péntek

Veronika kétéves – szülőnek lenni

Egyről kettőre hárman

Az első évben megpróbáltuk felfogni, hogy gyerekünk van, és jé, életben tudjuk tartani. A második évben immár nevelnünk is kellett, emellé pedig feldolgozni azt a döbbenetes tényt, hogy vannak a miénknél kisebb gyerekek, sőt, már azok is tudnak járni.
Az első évben a vízen jártunk, a tudatlanok könnyedségével. Magunkra kötöztük a koraszülött csecsemőt és beutaztuk Izraelt, mi voltunk a leglazább szülők, akiket ismerünk. Ez máig büszkeséggel tölt el. A második év intenzív hátraarccal telt. Egy újabb országba költöztünk, ahol télen hideg volt, Veró pedig még mindig kétszer aludt napközben, de csak az ágyában, a legtöbb programra „a gyerek miatt nem tudunk” volt a válasz. Szégyenletesen unalmas emberek lettünk.


Előjöttek a pedagógiai kérdések. Engedjük csokit enni? (Nem.) Mesefilmet nézni? (Igen.) Mit csináljunk, ha nem akar hazajönni a játszótérről? (Erre máig nincs stabil válasz, a megoldás a hangulatomtól függően a maradunk tovább/kérlelem/alkudozom vele/erőszakkal elcipelem lehet.) Mi van, ha nem akar beszállni a gyerekülésbe, ehelyett elrohan? (Agyvérzés.) Ahogy Veró okosodik, egyre jobban ki tudja fejezni az akaratát, de egyre inkább számolni is kell vele.
Folyamatos stressz vele az élet. Két éve kettesben vagyok egy emberkével, aki felnőtt ésszel teljesen irracionálisan viselkedik. Zokogórohamot kap, mert ő a liftben szomjazott meg, nem várja ki azt a két percet, amíg felérünk a lakásba. Nem a bringával akar a konditerembe menni, hanem a játékautóval körözni a ház körül. Kiszedi az összes popsitörlőt a dobozból. Kekszet akar enni és nem főzeléket. A boltban nem szép nyugodtan sétál velem, hanem az alsó polcokról faszenet és védőkesztyűt dob be a kosárba, aztán két rúd csomagolópapírral eljátssza, hogy ő mankóval jár.  Az egész napom jógalégzésben telik.
És közben folyamatosan hálás vagyok neki. Hogy ilyen strammul megúszta a koraszülést, hogy milyen könnyen vette (sőt: ő tette nekem lehetővé!) az országváltásokat, hogy milyen ügyesen szaladgál már, és hogy mennyire jól feltalálja magát bármilyen új helyzetben és közösségben. Mint szülők, mi hátra is dőlhetünk: Veró boldogulni fog az emberi társadalomban, efelől csöppnyi aggodalmunk sincs.


Egyre anyább vagyok. Egyre több szinten lehet foglalkozni Veronikával, egyre több kérdésnek lehet utánajárni. Hogy tanítsuk fogat mosni? Milyen játék fejlesztené? Mi lenne neki az ideális ovi? Hogy fejlődnek a kétnyelvű gyerekek?  Ezt nagyon élvezem, mert egyre több mindent tudok beleadni magamból, már nemcsak a mellemre, de a kreativitásomra és szervezőkészségemre is szükség van. Bevallom, az ovikeresést és a zsúrszervezést is jó mókának tartottam.
Ami nagyon nehéz nekem: a türelem, a monotónia. Hogy ha ébren van, egy ötperces tevékenységet sem vagyok képes megszakítás nélkül elvégezni. A téli délutánok, mikor a kihalt utcán ötvenedszer kerüljük meg a házunk előtti kis teret. (Mi álmodunk, vagy minket álmodnak?) A folyamatos bűntudat, hogy megint boltba viszem ahelyett, hogy egy napsütötte réten szaladgálnánk. Dani sokkal jobb türelem, empátia és gyerekszórakoztatás tárgyakból, nem véletlenül szereti őt jobban Veró, és ezt én is jogosnak érzem. Igaz, ő tényleg csak a gyerekkel foglalkozik, ha itthon van, nem vezet közben háztartást, nem próbál cikket írni a pad alatt, nem ő viszi az orvoshoz. Ezt hívja Dani „bohócapuka-szindrómának”.
Ami könnyű: az összes fizikai ellátás meglepően jól megy, beleértve a napi nyolc átöltözést és takarítást is. Elég jó vagyok elengedésben és nem-aggódásban is (lásd laza szülő). Nem gondolom, hogy Veronikára csak én tudok vigyázni, különösebb gond nélkül bízom megfelelő személyzetre. És kiderült, hogy egész sok dalt tudok fejből, valamint nem zseníroz, ha a vécén ülve egy kíváncsi kétéves bámul be mögöttem a csészébe.


A jövő egyre több lehetőséget és egyre több korlátozást is tartogat egyszerre. Veró ovis lesz, azaz belép az emberi társadalomba, és vele mi is. Időben kell kelni, beilleszkedni, és ha hazamegyünk pár hétre Magyarországra, ő azalatt mulaszt az oviból… Viszont – azt ígérik – végre megtanul beszélni, és lassan „belenő” az első gyerekprogramokba is. Kis világutazó triónk jövőbeli terveinél már őt is be kell kalkulálni, és ez nem kis fejtörést okoz. Már nem csak egy kiságyra és babakocsira van szüksége, de: mi lesz a barátaival, a megszokott környezettel, egyáltalán, milyen nyelven fog beszélni.
És továbbra is: tapasztalataink abszolút parciálisak, mi a „gyereknevelés külföldön” szakirányt végezzük. Otthon, segítő hátországgal könnyebb lenne, de ugyanakkor büszke vagyok, hogy egyedül is végigcsináltuk.
Köszönjük Veronikának, hogy lehetővé tette ezt a kis kalandot!

Szocializál (egy palesztin, egy német-magyar és egy görög-luxemburgi kisfiúval)

2011. május 3., kedd

Veronika kétéves: összefoglaló

Egyről a kettőre

Hol tart most a lány?

Méretek: kb. 92 cm magas, 13 kiló. A 98-as ruhákat kezdi kinőni, főleg pocakban. Ha már ruhák: mint úrilány, naponta nyolcszor átöltözik az evős, kézmosó, sárban fetrengős és pisibalesetek miatt. 24-es lába van, kibújt az első 16 foga.

Evés: a télvégi betegségek alatt nagyon elkanászodott, rászokott a folyamatos kekszevésre. Mostanra sikerült visszaállni a normális napi 4-5 étkezésre. A „ká” (keksz) felszólítás továbbra is többször elhangzik napközben, de igyekszem nem meghallani. Jól eszik, önállóan kanállal, villával, újabban pohárból is, bár ez megnöveli az átöltözések számát. A kedvenc ételek mindig változnak, de a szókincséből láthatjátok, miket talált fontosnak megtanulni. Alvás előtt továbbra is megiszik 1-2 cumisüveg tejet, délben is.

Mozgás: nagy vehemenciával jár és szalad, már szinte felnőttsebességgel. A lépcsőn kapaszkodva fel- és lemegy, sajnos csak jobb lábbal lép. Most tanul ugrálni. A labdát rúgja. Már ki tudja nyitni a bejárati ajtót. Ceruzával ügyetlenül rajzolgat, sajnos a fehér kanapéra is.


Higiénia: a fogmosást intenzíven gyakoroltatom vele, de még továbbra sem képes alaposan megmosni, és nekem nem engedi. Tanítom öblögetni, már tud köpni, de ez is hangulatfüggő. A fürdést szereti, a hajmosást utálja, de könnyebb rávenni, ha előtte együtt megmossuk a gumikacsa haját. A körömvágás csak fizikai erőszakkal lehetséges, úgy is csak egyszerre 2-3 köröm. Ha őt hallgatom, hajlamos vagyok elhinni, hogy a gyerekek körmeiben érzőidegek vannak. A kézmosást lelkesen gyakorolja, főleg, ha gyerekméretű mosdóra bukkan (+1 átöltözés).

Alvás: nehéz fixet mondani. Pár napig jó sokat alszik, utána pár este tízig kukorékol és nem tudjuk legyűrni. Délben továbbra is mindig alszik, hol másfél órát, hol négyet. Sajnos ez az esti lefekvést tolja ki. Reggel 8 előtt viszont sosem hallunk róla. Újabban ébredés után felnyúl a polcra a képeskönyvekért, és még fél órát az ágyban nézegeti őket. Ha beteg, akkor kétszer alszik napközben.

Játékok: szereti a mozgásos játékokat, szívesen tolja a kis babakocsit, szeret focizni, a játszótéren kipróbálja a gyerekek biciklijét, autóját. Mindent utánoz: méri a maci lázát, mossa a kacsa fogát. Lelkesen takarít a partvissal, szivaccsal törölgeti a székeket, a vécékefével suvickolja a vécét. Az összes játéka előkerül időnként, de a sok kis darabból állókhoz még nincs türelme. Illetve, öt percnél tovább csak a könyvek kötik le. A könyvekben az ismert képeket megnevezi, néha rámutatva kéri, mondjam ki valaminek a nevét. Követeli, hogy „szüszüt” (Süsü) nézzünk.

Szobatisztaság: érzi, ha kakilnia kell és szól is, azonban csak a pelenkába hajlandó végezni a dolgát. Képes visszatartani, ha nem megfelelőek a körülmények (pl. nincs rajta épp pelenka). Pedig érti, hogy mit várunk tőle, nézegeti a Bilikönyvet, csak még nem akarja. Utána mondja, hogy dobjuk a kukába a pelenkát, vagy bedobja ő.

Beszéd. Elértünk a kínos területhez. Két hónapja ősrobbanást ígértem, de Veró szókincse még mindig összeírható.

  • Állatok: ló (gyí), kacsa (háppá), kutya (vau), cica, hal (hala), tehén (bú), bárány (bé), kakas (kaka), katica, zsiráf (gijá).
  • Személyek: Mama, Zsuzsi (huzsi), Papa (papú), Dani (dajji), Kati (kaki), Tim (ti), Rada (tata), Bubu, Süsü (szüszü), Dóra.
  • Ételek: torta, sonka (koka), tészta, kusz-kusz (kuku), alma, keksz (ká), pizza (pita), hamm, villa (vijja), kávé, tojás.
  • Tárgyak: óra (ova), sál (ká), szoknya (koka), gomb (gó), csizma (kizma), lépcső, létra (léha), hinta, autó, kréta, kuka, kupak (kuka), kút (kú), toll (tó), hajó (hahó), fa (pá), kapu, virág (gijá)
  • Testrészek: haj (haja), fenék (púpú), hát (háta), cici
  • Egyéb: séta (kéta), baba (bébé), kaki, pápá, hoppá, nem, üres (uva), kék (ezt rosszul használja, neki minden kék)
  • Német szavak: ja, nein, komm, Tschüss (ki), Kita (ovi)
Az elmúlt két hónapban a szókincse megduplázódott, de ezek még mindig magukban álló főnevek, sok gyereknyelvi szó. A mondatokat még csak a „béé pápá” méretű élményekre használja. A szókincsből mindenesetre látható, mi érdekli. A kérdésekre viszont megbízhatóan válaszol: ha "nem", akkor tényleg nem akarja a dolgot, az igent bólogatással jelzi. Tehát még nincs szó dackorszakról. Ennél sokkal többet megért és képes is kifejezni mutogatással.

Soft skills. Amire büszkék vagyunk! Továbbra is nyitott, barátságos, új közegben gátlás nélkül feltalálja magát. Gyerekek közt azonnal megpróbál elvegyülni, legyen szó focizó kisiskolásokról, bliccelő hétgyermekes cigánycsaládról vagy a leendő óvodai csoportjáról. Tudja, mit akar. Szeret közösségben lenni, de egyedül is jól elvan. A játékokért még harcol más gyerekekkel, egész pontosan: az idegen kisgyerek szemét próbálja kinyomni. A szófogadás következetlen. Ha olyat kérünk tőle, amihez van kedve, akkor megteszi, ellenkező esetben nagyon nehéz rávenni valamire. Sok konfliktusunk van belőle, hogy az utcán elszalad előlem, nem hallgat rám. A játszótérről is nagyon nehéz elvonszolni.

Érzelmi fejlődés. Az első évben anyás volt, a második évben egyértelműen Papa a sztár. Én a 80-20 szabályt figyeltem meg: ha így oszlik meg az ideje köztünk, akkor egyformán szeret minket. Ha ez elbillen valamelyik szülő felé, akkor azért rajong. Újabban puszit ad, és kicsit bújósabb. Nagyon érdeklik a „bébik”, a gyerekmegőrzőben simogatja őket. Szereti a rendet. Ha például esik az eső, és a gyerekülését a bicikliről fölvisszük a konditerembe, mindig kétségbeesik.

Koraszülöttség: bár a végső szót ezügyben a Gézengúz Alapítvány fogja kimondani, de én úgy érzem, nagyjából maga mögött hagyta. És én is, mert ha a korát kérdezik, határozottan kétévesnek vallom. És végre nem kezdek habogni, hogy akkor a korrigált vagy valós korát mondjam-e, amiért mindig idiótának gondoltak a játszótéren, aki nem tudja, mennyi idős a gyereke. 


Strandélet 0, 1, 2 évesen

2011. május 2., hétfő

Veronika kétéves – az ünneplés


A nagy nap reggelén mindenki fáradtan kelt. Ugyanis az előző este feltálalt rákokat, mint az éjszaka kiderült, Veronika rágás nélkül nyelte le. Ez két órával és három mosással rövidítette meg az éjjelt. Reggel az ünnepeltet leültettük „szüszüt” nézni és rendeztük sorainkat, aztán indult az ünneplés.
Tőlünk egy lábbal hajtható versenyautót, egy felfújható játéklovat és egy „Noé bárkája” playmobilt kapott. Dani szerint ez túl sok. Szerintetek? Szégyen, de ez volt az első alkalom, hogy valamilyen ünnepre ajándékot vettünk a gyerekünknek, eddig őt mindig túl kicsinek, tárgyainkat túl soknak találtuk (a főbérlőnktől mintegy 200 játékot örököltünk). Kövezzetek meg. Veró eközben ebben a sorrendben kipróbálta a játékokat, és nem emelt panaszt. A lufik is tetszettek neki. Délután érkezett a torta (répás muffin) két gyertyával. Mivel kitört a jó idő, a háziaktól örökölt medencét beüzemeltük a teraszon, és Veró abban locspocsolt, a nagyok meg napoztak. Este a kedvenc pizzeriánkban zártuk a napot.
Másnap Dani elutazott, és mi pedig zsúrt rendeztünk, egész pontosan magyar zsúrt. Pedagógiai szempontból nem látom szükségesnek, hogy egy kétévesnek szülinapi bulija legyen, de magam annyira magányos vagyok, hogy minden alkalmat megragadok észrevetetni a külvilággal: létezem. Így tegnap a magyar családokat hívtuk meg, jövő héten meg majd a német szomszédokat cserkészem be egy újabb zsúrral. Gátlástalanul.
Ismét valamit először csinálok: az első zsúr, amit szerveztem! Igen bölcsen nem sütöttem tortát, nem készültem bonyolult kajákkal és nem takarítottam ki a lakást. Az energiáimat a teraszra összpontosítottam: eltüntettem a cserepes növényeket, kidekoráltam lufikkal, odakészítettem a vízálló játékokat és néhány egészségtelen rágcsálnivalót. Két négyéves fiú jött, Bucó és Macó (nem álnevek), de ez elég is volt. Bucó az érkezését követő öt percen belül megkérdezte, lesz-e torta, kincskeresés, és a szappanbuborék fújására szolgáló folyadékot egy mozdulattal a medencébe öntötte. Aztán a medencéből vödörrel merte ki az erkélyre a vizet. Szerencsére a teraszunk csatornázott. Macó viszont az első háromnegyed órában nem mert előjönni az előszobából. Addig Veró jót strandolt Bucóval. Aztán a két srác a férfias dinó-autó tematika mentén tombolt, Veró folyamatosan igyekezett elvegyülni közöttük. Az illúzió volt, hogy a gyerekeket a teraszon lehet tartani, de mi szülők kellemesen elüldögéltünk kinn, és igyekeztünk nem tudomást venni a kiszűrődő ordításról. Veró kapott klassz ajándékokat: két állatos puzzlét meg egy logikai játékot, és Macó pelenkáit is megörökölte. Az ünnepelt jól szórakozott, és este hétkor fürdetés és vacsora nélkül elaludt.

Boldog szülinapot, Veró!


Utána
A pancsolásban bevizezett ruhák