Veronika kétéves – szülőnek lenni

Egyről kettőre hárman

Az első évben megpróbáltuk felfogni, hogy gyerekünk van, és jé, életben tudjuk tartani. A második évben immár nevelnünk is kellett, emellé pedig feldolgozni azt a döbbenetes tényt, hogy vannak a miénknél kisebb gyerekek, sőt, már azok is tudnak járni.

Az első évben a vízen jártunk, a tudatlanok könnyedségével. Magunkra kötöztük a koraszülött csecsemőt és beutaztuk Izraelt, mi voltunk a leglazább szülők, akiket ismerünk. Ez máig büszkeséggel tölt el. A második év intenzív hátraarccal telt. Egy újabb országba költöztünk, ahol télen hideg volt, Veró pedig még mindig kétszer aludt napközben, de csak az ágyában, a legtöbb programra „a gyerek miatt nem tudunk” volt a válasz. Szégyenletesen unalmas emberek lettünk.

Előjöttek a pedagógiai kérdések. Engedjük csokit enni? (Nem.) Mesefilmet nézni? (Igen.) Mit csináljunk, ha nem akar hazajönni a játszótérről? (Erre máig nincs stabil válasz, a megoldás a hangulatomtól függően a maradunk tovább/kérlelem/alkudozom vele/erőszakkal elcipelem lehet.) Mi van, ha nem akar beszállni a gyerekülésbe, ehelyett elrohan? (Agyvérzés.) Ahogy Veró okosodik, egyre jobban ki tudja fejezni az akaratát, de egyre inkább számolni is kell vele.

Folyamatos stressz vele az élet. Két éve kettesben vagyok egy emberkével, aki felnőtt ésszel teljesen irracionálisan viselkedik. Zokogórohamot kap, mert ő a liftben szomjazott meg, nem várja ki azt a két percet, amíg felérünk a lakásba. Nem a bringával akar a konditerembe menni, hanem a játékautóval körözni a ház körül. Kiszedi az összes popsitörlőt a dobozból. Kekszet akar enni és nem főzeléket. A boltban nem szép nyugodtan sétál velem, hanem az alsó polcokról faszenet és védőkesztyűt dob be a kosárba, aztán két rúd csomagolópapírral eljátssza, hogy ő mankóval jár.  Az egész napom jógalégzésben telik.

És közben folyamatosan hálás vagyok neki. Hogy ilyen strammul megúszta a koraszülést, hogy milyen könnyen vette (sőt: ő tette nekem lehetővé!) az országváltásokat, hogy milyen ügyesen szaladgál már, és hogy mennyire jól feltalálja magát bármilyen új helyzetben és közösségben. Mint szülők, mi hátra is dőlhetünk: Veró boldogulni fog az emberi társadalomban, efelől csöppnyi aggodalmunk sincs.

Egyre anyább vagyok. Egyre több szinten lehet foglalkozni Veronikával, egyre több kérdésnek lehet utánajárni. Hogy tanítsuk fogat mosni? Milyen játék fejlesztené? Mi lenne neki az ideális ovi? Hogy fejlődnek a kétnyelvű gyerekek?  Ezt nagyon élvezem, mert egyre több mindent tudok beleadni magamból, már nemcsak a mellemre, de a kreativitásomra és szervezőkészségemre is szükség van. Bevallom, az ovikeresést és a zsúrszervezést is jó mókának tartottam.

Ami nagyon nehéz nekem: a türelem, a monotónia. Hogy ha ébren van, egy ötperces tevékenységet sem vagyok képes megszakítás nélkül elvégezni. A téli délutánok, mikor a kihalt utcán ötvenedszer kerüljük meg a házunk előtti kis teret. (Mi álmodunk, vagy minket álmodnak?) A folyamatos bűntudat, hogy megint boltba viszem ahelyett, hogy egy napsütötte réten szaladgálnánk. Dani sokkal jobb türelem, empátia és gyerekszórakoztatás tárgyakból, nem véletlenül szereti őt jobban Veró, és ezt én is jogosnak érzem. Igaz, ő tényleg csak a gyerekkel foglalkozik, ha itthon van, nem vezet közben háztartást, nem próbál cikket írni a pad alatt, nem ő viszi az orvoshoz. Ezt hívja Dani „bohócapuka-szindrómának”.

Ami könnyű: az összes fizikai ellátás meglepően jól megy, beleértve a napi nyolc átöltözést és takarítást is. Elég jó vagyok elengedésben és nem-aggódásban is (lásd laza szülő). Nem gondolom, hogy Veronikára csak én tudok vigyázni, különösebb gond nélkül bízom megfelelő személyzetre. És kiderült, hogy egész sok dalt tudok fejből, valamint nem zseníroz, ha a vécén ülve egy kíváncsi kétéves bámul be mögöttem a csészébe.

A jövő egyre több lehetőséget és egyre több korlátozást is tartogat egyszerre. Veró ovis lesz, azaz belép az emberi társadalomba, és vele mi is. Időben kell kelni, beilleszkedni, és ha hazamegyünk pár hétre Magyarországra, ő azalatt mulaszt az oviból… Viszont – azt ígérik – végre megtanul beszélni, és lassan „belenő” az első gyerekprogramokba is. Kis világutazó triónk jövőbeli terveinél már őt is be kell kalkulálni, és ez nem kis fejtörést okoz. Már nem csak egy kiságyra és babakocsira van szüksége, de: mi lesz a barátaival, a megszokott környezettel, egyáltalán, milyen nyelven fog beszélni.

És továbbra is: tapasztalataink abszolút parciálisak, mi a „gyereknevelés külföldön” szakirányt végezzük. Otthon, segítő hátországgal könnyebb lenne, de ugyanakkor büszke vagyok, hogy egyedül is végigcsináltuk.

Köszönjük Veronikának, hogy lehetővé tette ezt a kis kalandot!

Szocializál (egy palesztin, egy német-magyar és egy görög-luxemburgi kisfiúval)