2011. július 29., péntek

Irány Türingia (és Szászország)

Oké, a héten grafomán voltam, de most egy kis nyugi jön. Kilenc napra elutazunk az egykori NDK déli részeire. Hármasban! Új vizeken járunk, eddig csak háromnapos túrákat nyomtunk, és ez pont a négyzete. Az idő pocsék, ezért nem a tengerhez megyünk. Viszlát hamarosan!

2011. július 28., csütörtök

Új korszak

Ha gyereked van, akkor minden nap valamit először csinálsz, és valamit utoljára csinálsz. Dani nagy mondását már idéztem, de mindig beigazolódik.
Két napja este Veró kiugrott/kiesett a rácsos ágyból. Nagy baja nem lett, mert "hoppá" megjegyzéssel kiszaladt hozzánk, de ezzel "a gyermeket elzártuk a rácsos ágyba"-paradigma lezárult. Valami véget ért. Hogy ne veszélyeztesse magát, kiszedtünk pár rácsot az ágyból, így ma reggel egy vidám kisember ébresztett minket a saját ágyunkban. Szerencsére háromnegyed 8-kor. Ma először.
Ideje lenne heverőre áttérni, de még nem merem. Míg egyes gyerekeken 10 óra alvás után is megmarad a takaró, Veró folyton brékel, egy éjjel harmincszor vált pozitúrát, végül bekuckózza magát keresztbe és felrakott lábakkal alszik. Tuti leesne. A ti gyereketek leesett már az ágyról?

A fotó nem új, de azóta is gyakran találjuk így

2011. július 27., szerda

Vallomás Berlinhez

Az Unter den Linden 1900 körül
S. Nagy Katalin művészettörténész tollából. A Micsoda útjaim... című webkönyvben 13 kedves város között a megosztott, újraegyesült, át- és újjáépített Berlinnel való találkozásairól is mesél. A linkre kattintva az Arnolfini Archivumban eléritek a könyvet, a 28. oldalon kezdődik Berlin.

2011. július 26., kedd

Berlini séták gyerekkel: Hackesche Höfe



Ovi után általában elmegyünk egy játszótérre, vagy, ha rossz az idő (gyakran), otthon játszunk a fürdetésig. Uncsi? Nekem eléggé. Tegnap egy kis turisztikai programot szerveztem, és Veróval kettesben ellátogattunk a Hackesche Höfehez. A kilenc belső udvar egymásba nyíló hálózata a legnagyobb Németországban, 1906-ban épült, ma trendi éttermek, mozi, színház és designerbutikok töltik meg a szépen restaurált komplexumot.
Ez Berlin egyik fő turistalátványossága, én is vagy tízszer jártam ott, na de egy újszülöttnek minden vicc új! Veró valóban friss szemmel csodálkozott rá a látnivalókra, és új apróságokat fedezett fel. Például kivételesen S-Bahnnal utaztunk. A megálló előtt rögtön egy miniatűr koncertbe botlottunk, amellett pedig óriás szappanbuborékokat fújt egy társaság. Az egyik udvarban talált egy kutat, a designerboltban először a gyűrűket nézegette, majd kicsit átrendezte a neonrózsaszín puffokat. A Sophienstrassen talált egy delfin mintájú csempét a járdába építve, és megpróbált felmászni egy ereszcsatornára. Sétánk végén beültünk egy garantáltan adalékmentes, ázsiai jellegű bioételeket mérő gyorsétterembe. Ez is nagyon berlini dolog. Az utolsó pár száz méteren már részben cipeltem, de sokat jártunk, sokat láttunk és jól szórakoztunk. Hazafelé az U-Bahnon nagy meglepetésemre a kétéves gyereknek nem adták át a helyet. 

Szeretném még megjegyezni, hogy az óvodában tegnap befűtöttek.



2011. július 25., hétfő

East Side Gallery


Eddig három igazi nyári nap volt Berlinben, épp akkor, amikor mi politikusokkal smúzoltunk. Azóta párnapos, 13 fokos zuhék váltakoznak esőmentes, csak felhős és szeles napokkal, amikor akár 18 fokig is felkúszik a hőmérő higanyszála. Fontolgatom, hogy írok emberijogi-szervezeteknek.

Hétvégén azért elbringáztunk az East Side Galleryhez. Ez az egykori Falnak egy 1,3 km-es darabja, aminek a keleti oldalára 1990-ben egy csomó művész a világ minden tájáról igényes graffitiket festett. Aztán az ezredforduló után restaurálták, mert a szabadban gyorsan kopnak a képek. Állítólag a világ legnagyobb szabadtéri kiállítása.

Néhány kép a sokból, amelyek a fal-tematikát boncolgatják:












A fal túloldalán kis park van, ebben Veronikával virágot szedtünk és integettünk a Spreen elhaladó hajóknak.

A fal nyugati oldala, háttérben pár kelet-berlini épület


 Aztán ő elkezdte mondogatni, hogy „pizza”, így áttekertünk pizzázni a Spree túloldalára, Kreuzbergbe, ahol egész más ambiente fogadott, mint a mi kis konszolidált Friedrichshainunkban (egyébként közigazgatásilag egy kerület a kettő). Fejkendős török asszonyok, turistákkal tömött kiülős vendéglők, és olyan igazi török kávézót is láttunk, ahol csak férfiak ültek. Ugyanaz a város, de mégsem ugyanaz az ország.

2011. július 24., vasárnap

Énkép

Függőhídon

Aszongyák, a kisgyerek két éves kora körül jön rá, hogy ő önálló lény, és független az anyjától. Ez szépen látszik, mert Veronikának pár hete van szava magára. Előtte, ha a fényképeit mutattuk neki, a gija (mi ez, ki ez?) szóval illette magát, pedig Paput, Mamát szépen tudta. Most már Vevének nevezi magát, sőt, a vezetéknevét is gyakorolja. Friss fotókon felismeri magát, a régebbieken továbbra sem. Ezért nem hibáztatom, nekünk is nehéz megszokni…
A személyiségfejlődés következő állomása, a dackorszak még nem jött el. Szerencsére. Akaratos a kisasszony, hiszti, vita, sírás van így is sok, de mindig valamilyen konkrét ok miatt. Ha abban engedünk (például eltekintünk tőle, hogy felöltöztessük), azonnal vidám lesz ismét. Nagy türelemmel, sok magyarázattal, valamilyen más megoldás felkínálásával a hisztik még megelőzhetőek. Mindent egyedül (együ) akar csinálni, amire képes, illetve azt is, amiről ő úgy gondolja, hogy már képes. Önállóan akar öltözködni, számos trükkel kell meggyőzni, hogy attól még, hogy én tartom a nadrág szárát, ő egyedül vette föl.
A bilibe pisilés nem ismétlődött meg. Pedig érti, tudja, mit várunk tőle, a „hova fogsz pisilni?” kérdésre a padlóra mutat, az „és hova kéne”-re „bibi”-vel válaszol. Az eredmény: számos tócsa a lakásban, utána kérésre rögtön hozza a rongyot, feltörli.
Egyre jobban lehet vele társalogni. Kérdeztem, mi volt ebédre az oviban, mire ő "kapi"-val felelt. És tényleg, krumpli. Rajzolt egy ferde vonalat, és közölte, az egy csúszda. 
Az ovi bevált. Végre az óvónők is elhitték, hogy beszokott, kitölti a napi hét órát és mindenki elégedett. Jól eszik, alszik, játszik odabenn. Az oviban megtanult triciklin tekerni, valamint az óvónők esküsznek rá, hogy beszél németül. Az ovis napirenddel rövidebb déli alvás jár, így délután elég fáradt, viszont fél nyolckor nyikk nélkül elalszik.

Ha fáradt, lefekszik a nagyok ágyában

2011. július 17., vasárnap

Leghosszabb bejegyzés a legkisebb országról


… legalábbis a blogomban. LIECHTENSTEIN! Aki nem tudja: az ezredfordulón pár hónapig Liechtensteinben éltem, egy (magam előtt is) rejtélyes tűzvédelmi küldetésen munkálkodva. Dani, a drága kíváncsi volt életem eme fontos helyszínére, és elugrottunk egy nosztalgiatúrára. A nagyhercegséget egyébként főleg azon utazóknak ajánlom, akik szeretnék magukról elmondani, hogy ismét újabb országban jártak, maguk a nevezetességek egy óra alatt megtekinthetőek.

Kis liechtensteinológia: a törpeállam Ausztria és Svájc közé simul be, területe 160 km2. (Budapesté háromszor ekkora). Államformája alkotmányos monarchia, az uralkodó II. János Ádám (tíz éve vele is paroláztam). Az első világháború végéig Ausztriával élt összefonódva, azóta Svájchoz fűzik szoros szálak, például svájci frankkal kell fizetni. A kis országban be van jelentve harmincezer ember, és többszörennyi cég. Bank- és adóparadicsom, az egy főre jutó GDP-vel ott szorong a dobogón. Liechtensteinben nem könnyű gyökeret verni: még az országban állandó munkahellyel rendelkezők sem lakhatnak itt, kötelesek valamely szomszédos országból ingázni (ez negyed óra busszal). Ez a hozzám hasonló gyakornokokra nem vonatkozott.

A Gutenberg-vár Balzersban

Mi délről támadtuk Liechtensteint, a határos svájci vasútállomásról busszal. Rögtön az első benyomás: a busz négy perc késéssel indult, ilyen Svájcban nem fordulhat elő. Az emeletes(!) busz fél óra alatt bedöcögött a fővárosba, a sofőr minden leszállónak szép napot, jó hétvégét kívánt, később belemelegedett, és a nagy melegben a vízivás fontosságára is intette az utasokat. Útközben leszálltunk Balzers településen, és felballagtunk a 12. századi Gutenberg-várhoz. Sajnos belülről nem lehetett megnézni, de szép kilátás nyílt róla a környező dombokra.

A fővárosban, Vaduzban mindenféle változások történtek az elmúlt tíz évben. Konkrétan négy új épülettel gazdagodott. Elkészült a modern művészeti múzeum szürke betontömbje, a parlament modern épülete (ez is van), alakult egy egyetem (!), egykori lakhelyemmel szemben a mező helyén pedig egy nagy bevásárlóközpontot adtak át. Sétálgattunk Vaduz falatnyi belvárosában (ez konkrétan egyetlen sétálóutca). Megnéztük a Kunstmuseumot, ahol a Migros gyűjtemény Világszínház címmel kortárs kiállítást kölcsönzött. Két alkotás példának:

Maurizio Cattelan: If a Tree Falls in the Forest and there Is No One around It, Does It Make a Sound? 


Jimmie Durham, Alpine Substance on Wolfsburg Construction


Sajnos utána megnéztük a Landesmuseum Liechtensteint is, amit első ottlétem alatt épp felújítottak. Ez egy hihetetlenül alapos és unalmas gyűjtemény volt, a liechtensteini élet minden apró vonatkozását bemutatva az őskortól az űrrepülésig, de a témák többsége nem annyira specifikusan helyi vonatkozású, például, hogy a huszadik század ide is elhozta a telefont meg az írógépet… Reméljük, Kini majd erre jár és rendbe teszi. 

Húsz éve szavazhatnak a nők a kis országban. Görbe tükör a parlament nemi összetételéről

Sajnos, a jó kis hercegi gyűjteményt (barokk festmények, két Rembrandt stb.) időközben elvitték Bécsbe. Még lett volna egy bélyegmúzeum, ezt kihagytuk, noha állítólag a gyűjtők körében kapósak a kis ország bélyegei. Viszont az utca kövezetén is kiállították a főbb bélyegeket.

A hercegi vár bélyegen

Ezután felsétáltunk a hegyoldalban trónoló 15. századi hercegi palotához, ami méltóságteljesen néz le a városkára. Sajnos bemenni nem lehet, mert benne lakik az uralkodó család. 

Ilyen közel lehetett menni

Utána sétáltunk egyet a hegyoldalban. Hogy a feeling tökéletes legyen, eleredt az eső, és előbújtak a gusztustalan fekete meztelencsigák.


Megnéztük az egyetemet (ne számítsatok nagy dolgokra, telepítésfejlesztés, építészet és gazdasági informatika szakokon lehet itt tanulni), és a mögött levő bezárt símúzeumot, kívülről. Svájccal ellentétben itt nem a gótikus házak, inkább a modern bankok uralják az utcaképet, az egy-két 15. századi épületet itt tényleg mutogatják. Viszont van rengeteg modern szobor és szökőkút, egy Botero-asszonyság is heverészik a Kunstmuseum mellett.

Az egyetem

Már csak a Blogger egykori lakóházának megtekintése volt hátra, majd lesétáltunk a Rajna-partra, és átgyalogoltunk Svájcba.

Rajna-part, háttérben a liechtensteini hegyek

Buchsban a vasútállomáson ez a tábla fogadott, 1956-ban Ausztria felől itt érkeztek Svájcba a magyar emigránsok.


Hogy viselte Veró a távollétünket? Az ő szempontjából hat napot voltunk el, és ez egy kicsit soknak bizonyult. Minden nap kérdezősködött utánunk Csíkos Nagyinál, de a „még hányat kell aludni, míg Papu és Mama megérkezik” bejött neki. És most először látványosan örült nekünk, amikor megérkeztünk. Azért persze jól megvolt Juci nagyival meg az óvodában is. Csíkos Nagyi pedig ugyanolyan kimerülten fogadott, mint én az utazás előtt, valamint Veronika vele is ugyanolyan szófogadatlan volt. Ez nagy megnyugvással töltött el: nem én csinálom rosszul. Aztán Cs. N. is elutazott, Veró pedig „Uci” (Juci) után érdeklődött. 

2011. július 15., péntek

Stresszmentes nyaralás Svájcban


Szép régi ház, mint mindegyik 

Ismét beigazolódott az a makrogazdasági sejtés, hogy ha Dani egy országba ellátogat, annak valutája hirtelen megerősödik. És így jó sokba kerül neki, amit költ. Amerikai útjai előtt a dollár szokott szárnyalni, most a svájci frank tört nem látott magasságokba. Aki szeretne a jelenségre spekulálni, annak fix összegért hajlandóak vagyunk elárulni a jövőbeli utazások dátumát.
Órák materialistáknak


Főleg azért volt stresszmentes az utunk, mert Dani elég jól, én meg betéve ismerem Svájcot, így nem volt rajtunk a szokásos nyomás, hogy keljünk hatkor és rohanjunk végig az összes nevezetességen. Szép kényelmesen hagytuk, hadd történjenek a dolgok. Történt így is elég.

Szép időben a Limmat felett

Például Zürich sztriptíznegyedben laktunk. A negyed kicsit fellengzősen hangzik, az erre szakosodott egyetlen utcában, ami a mulatók, éttermek epicentruma is. Zürich kellemesen kicsi, az összes nevezetesség tízperces sétával elérhető. A lokálokról még annyit, hogy egyik reggel a rendőrség előállított egy férfit, pontosabban tarkóra kulcsolt kézzel a kövezetre fektették, amíg a segéderők megérkeztek. Az előállítottnak Shrek-szerű arca volt, tetoválásokat és áttetsző alsónadrágot viselt, ne firtassuk, mi a vétke. Szombat este az utcánkban kiterjedt leány- és legénybúcsúk zajlottak, ördög- és angyalruhás résztvevőkkel, nagy zajjal, másnap reggel svájciatlanul sok szemét és tört üveg borította a környéket. A szállásunk pedig beépített faburkolatú rádióval rendelkezett, a tévé kínálatában pedig igazi kuriózumokra bukkantunk: örmény, azeri és kubai csatornákra.

Az idő eltöltésében a barátaink is segítettek. Jutkáék a lakásukra hívtak luxusvacsorára, Kiniék meg elvittek egy menő marokkói étterembe, sőt meg is hívtak. A hely egyébként szerda este csurig volt, előre kellett asztalt foglalni, s a szakértők szerint Zürichben a borsos árak dacára minden este minden étterem megtelik. Jártunkban-keltünkben mi is így láttuk.

Itt a macarone-t luxemburgerlinek hívják. A Sprüngli legendás üzlete

Kini engem elvitt egykori munkahelyére, a Landesmuseumba. A Vajdahunyad várára emlékeztető épület a pályaudvar mellett van, sokszor elmentem már mellette, most először be. Hatalmas, jópofán elrendezett tárlatok mutatták be a svájci történelmet, vallást, politikát, népviseleteket, néhány eredeti épületbelsőt. Ezen kívül a World Press Photo svájci győzteseit is kiállították: a belföldi témáknál szakmai-professzionális tökély, de mindennemű történés teljes hiánya sugárzott a képekről.

Kini a múzeum udvarán

Ezután ellátogattunk Kini másik ex- és Andris jelenlegi munkahelyére, a zürichi Googleba. Rögtön a legendás ingyenebéddel kezdtük, ami nemcsak a dolgozóknak, vendégeiknek is jár. A terülj-asztalkámon három főfogás, kismillió saláta és desszert, szendvics, fagyi, miegyéb kellette magát. A gyümölcsök, sütik és az áfonyás pohárkrém tényleg nagyon klassz volt, de a nyúl kicsit rágós maradt, az egyik programozó meg kifogásolta, hogy ízetlen az eper. El vagyunk kapatva! 

Az előtérben. Máshol nem volt szabad fotózni
Ez nem az én képem, de muszáj. Meeting a felvonón

Utána Andris tartott egy kis tárlatvezetést, amely során Dani összefutott a fél egyetemi évfolyamával. Még további tucatnyi kávézót érintettünk, a konditermet, a hajmeresztő designú pihenőszobákat (iglu, tojás, alpesi felvonó), a tűzoltórudat és a csúszdát, amiken le lehet csúszni egy emeletet, de a csúcs a pihenőszoba volt: félhomály, akváriumok, madárcsicsergés és masszázsfotelek. Itt a tartalmas ebéd után el tudtam volna időzni, de sietni kellett Dani előadására.

Gráfok és klaszterek

Merthogy a konferencia is adott programot, még nekem is. Életemben először beültem a férjem előadására! Sőt, az első öt fóliát még tudtam is követni nagyjából. A konferenciával ebéd is járt, az egyetemi menzán, egyszer meg egy állófogadásra hívtak. Itt igyekeztünk vacsorányi mennyiséget enni a felszolgált kis mütyűrökből (aszalt szilva baconben, lencsés-lazacos tartár forintosnyi tésztakosárkába töltve). Dani networkölt a coffos, pólós, válogatottan szakadt kollégákkal, akik az egész napos munka után kissé elnyűtten párologtak a koktélok fölött.

Luxusüzletek a Bahnhofstrassén

Tehén a belvárosban

Ezen kívül kényelmesen többször végigsétáltunk Zürichen, a Grossmünsterben kétszer is voltunk, cserébe a Frauenmünsterben egyszer sem, korzóztunk az éttermek között, felbámultunk a gótikus házakra, ballagtunk a Bahnhofstrassén, enyelegtünk a tó partján. Megnéztük a villamosmúzeumot, ami nagyon kedves kis gyűjtemény, százéves kocsikból. Apropó, közlekedés! A zürichi járműveken egy képernyő mutatja, melyik megállók következnek, sőt azt is, onnan milyen átszállási lehetőségek vannak, hánykor és hova.

Ezzel a kollázzsal tisztelgek a zürichi tömegközlekedés előtt

A visszaútra a repülőnk Bázelből indult, így itt is eltöltöttünk egy napot, egykori némettanárnőnk, Katja társaságában, akit meg ide vetett a sors. Ez is nagyon szép, kulturált, régi városka, 15. századi épületekkel, egy székesegyházzal, amit a pogány magyarok 917-ben leromboltak, de a 12. századra sikerült újjáépíteni, és azóta nem is igen történt itt semmi. A Rajna folyik át a városon, amiben a polgárok fürdőznek a gótikus házak alatt, és itt is döbbenetesen drága minden. Itt fedeztük fel, hogy az éttermek vécéit kód védi a turistáktól, amit naponta változtatnak és persze csak a fizető vendégeknek árulnak el.

Rathaus, 15. század

Fürdőző a Rajnában
Rajna-híd és Klein-Basel

A Münster

A három országban elterülő bázeli Euroairporttól sokat vártam, de csalódnom kellett. Egész pindurinak bizonyult, pedig direkt átmentünk a francia részre is.

Még tettünk egy kirándulást Svájcból egy másik szomszédos országba is, de erről önálló bejegyzésben emlékezem meg, nem az ország méretei, de személyes életemben betöltött fontossága miatt. 

2011. július 8., péntek

Üdvözlet Zürichből


Közben mi elugrottunk Zürichbe, Dani egy konferenciára, én meg utána.
Veronika Berlinben maradt Csíkos Nagyival. Nagyon jól szórakozunk, beszámoló kedd után, addig is néhány highlight ízelítőnek:
  • látogatás a zürichi Google-ban, terülj-asztalkámmal
  • állófogadás válogatott(an szakadt) géniuszok társaságában
  • milyen műsor megy a kubai tévében?
  • a tömény citromlé fogyasztása Svájcban
Viszlát jövő héten!

Dani a gráfokon egy kollégával

2011. július 5., kedd

Most lenne csak kétéves

Átszoktatás matracra

Két hét után sikerült elérni, hogy Veró aludjon az óvodában. (Az első héten az óvónő nem akarta, a második héten ő. Ez annál kellemetlenebb volt, hogy ilyenkor a gondos óvó néni mindig felhívott engem, én kimentettem a gyereket, itthon aztán hatalmasat durmolt és este nem lehetett lelőni.) A hétvégén aztán intenzív fárasztás kezdődött, reggel hétkor felkeltettük, ebéd után pedig nem a kiságyban, hanem matracon altattuk, merthogy ez is szokatlan lehetett neki az oviban. A taktika bejött, a harmadik héten Veronika már elaludt ebéd után a gyerekek között. A napi hét órát még mindig nem tölti ki, főleg azért nem, mert a beszoktatást végző óvónő csak félállásban dolgozik, és mindig oda kell mennem kettőre, hogy megbeszéljük, mi volt aznap. („Minden rendben volt.”) De most már hamarosan…
Továbbra is nagyon tetszik az ovi. Lenyűgöző, hogy a kicsik tudják, melyik Veronika váltócipője, hozzák a belépőkártyáját, ha megérkezünk, és ha egyedül vagyok, akkor is felismernek, hogy én vagyok a mamája. Veró főleg egy Irena nevű afrikai kislánnyal barátkozik, ez azt jelenti, hogy egymás közelében szoktam őket látni. Mikor Veró először aludt az oviban, Irena a matraca mellett üldögélve várta. Az oviban becslésem szerint a gyerekek fele külföldi, egy részükön ez látszik is, a többieknek csak fura neve van.

Veró szókincsében új elemként megjelentek az igék: eszik, tölt, alszik. Az első számnév a kettő, amit fontoskodva közöl. Végre van szava magára! Ez a Veve. Akad néhány édes és találó kifejezése: nyunyi (nyuszi), pupu (popsi), hupi (Huple). A zoknit valamiért uszinak nevezi. Csíkos Nagypapa a Papa nevet kapta (Dani a Papu), és általában mindent utánunk mond. És mindent egyedül akar csinálni. A szandált, váltócipőt már felveszi egyedül, a trikókat leveszi.

És ide is saját kezdeményezésére lógatta be a lábát... Egy ritka nyári nap


Az ovi mellé ráadásnak még előkotortuk a 2. sz. bébiszittert, Christát, akit öt hónapja nem látott Veronika. Gyorsan elfogadta ismét (imádja, ha valaki játszik vele), s a nap végén a sokat látott szakember (nyugdíjas vezető óvónő, tripla nagymama, egyszeres dédmama) meleg szavakkal mondott köszönetet, hogy vigyázhatott erre az aranyos gyerekre, továbbá állította, hogy Veronika a német szavakat is elismétli. Zene füleinknek. 

És még egy nagy újság: tegnap, életében először, bilibe pisilt. Nem volt könnyű harc. Újabban sokszor pelus nélkül hagyom a lakásban (nem mintha nyár lenne, mocsok ronda idő van), de ez csak takarításba torkollott. Tegnap a pisilős gumikacsákkal modelleztem a feladatot és ez végre hatott. Meglátjuk, egy fecske csinál-e nyarat. 

2011. július 4., hétfő

Magyar kultúresemények Berlinben

A lakásunkhoz legközelebbi mozi a Tilsiter Lichtspiele, amit az egyik programmagazin úgy jellemzett, hogy itt még érezni lehet a rendszerváltás utáni évek levegőjét. Lepukkant söröző, ahol szabad dohányozni, még lepukkantabb moziterem, az a fajta, amit Budapesten tényleg rég bezártak. Itt a héten Hajdu Szabolcs filmjét, a Bibliotheque Pascalt játszották. Ezt nem hagyhattam ki! Végre egy igazi FILM, színes, szagos, mesés, szélesvásznú, ami nem abból áll, hogy egy félhomályos szobában két ember beszélget, és végre nem az untig ismert magyar színészekkel.
Magyar színházban is voltunk, méghozzá Pompéry Judit nappalijában. A kastély úrnője az 50. Berlini Szalon estre gyakorlatilag exportálta a Katona József színház egyik produkcióját, ahol Fekete Ernő Weöres Sándor verseit mondta. Utána Judit még egy színvonalas interjút is készített a művésszel és az igazgatóval, a svédasztal mellett pedig újabb magyar ismerősöket szereztünk. Az esemény még azért is kárpótolt, hogy oda-vissza zuhéban utaztunk és kimaradt két S-Bahn.

Fekete Ernő (nem az én fotóm)

Még némi gyermekprogramok:
Voltunk magyar gyerektáncházban, itt Veronika megkapta élete első sminkjét. A körtáncban nem zavartatta magát a koreográfiától, a kör közepén táncolt és tombolt, a Vizipók-diavetítést viszont nem értette. Sajnos a zenét három kisfiú szolgáltatta hegedűn, meg elég nyomasztó volt a délután a félhomályos helyiségben, harminc zsivajgó gyerek között. 



Már nem magyar vonatkozású, de elvittük egy gyerek-gazdaságba, ahol elvileg gyerekek is dolgoznak a tanyán. Ez a program nagyon nem jött be, néhány kóró és pár szikkadt tengerimalac dülöngélt a napon, be akartunk menni egy karámba a csacsihoz, de nagyon le lettünk tolva, aztán Veró elkért egy lufit, ami egy életveszélyes fatákolmányra volt erősítve, ekkor megkaptuk a második letolást a személyzettől. Két álmos kecske rágcsált, de Veronika nem volt hajlandó rájuk figyelni, csak a homokozó érdekelte. Az én hibám, hogy nem bírom a gyerekprogramokat? 

2011. július 2., szombat

Nagypolitikusokkal találkozunk

De még mennyivel! Olvassátok csak!

Dani alapítványa, az Alexander-von-Humboldt (röviden AVH J) számos programot szervez az ösztöndíjasoknak. Most egy kétnapos berlini összeröffenés volt, ahova Németország minden tájáról összehívták az ösztöndíjasokat. Az első este fogadást tartottak a másik egyetemen (nem a Humboldtról elnevezetten), ahova a számos beszéd, zeneszám és lightos harapnivalók mellé Angela Merkelt is beígérték. Láss csodát, eljött! Én nem voltam ott, de Dani meghallgatta lelkesítő beszédét a tudományos kutatásról. Aztán a kancellár elszaladt a kínai kormányfővel vacsorázni.
Másnap a délelőtti fogadáson az államfő, Christian Wulff tartott egy beszédet. Utána az ösztöndíjasokat hajózni vitték a Spreere, erre én is csatlakoztam. Itt már nem voltak celebek, csak az ösztöndíjasok: brazil tengerbiológusok, indiai filozófiatörténészek, olasz hebraisták és egyéb állatfajták. Sajnos épp a három kánikulai nap egyike volt Berlinben, a fedélzeten elviselhetetlen volt a hőség és a nap, benn meg roppant lassan felszolgáltak egy igen gyenge ebédet, a gyerekek sírtak (a mienk nem volt ott szerencsére), a kétszáz tudós egyszerre beszélt, a háttérben monoton duruzsolt a gép idegenvezető hangja.

Dani és Prem (Dániában élő indiai filozófiatörténész), még az előételnél


Szerdán, immár az AVH nélkül a Brandenburgi Kapuhoz mentünk egy szabadtéri ingyenes koncertre, ami azt volt hivatott ünnepelni, hogy Magyarország átadja Lengyelországnak az uniós elnökséget. Itt igazi politikai sztárparádé zajlott: eljött a magyar és a lengyel nagykövet, Berlin és Budapest polgármestere és Navracsis Tibor, és ezek sajnos mind beszédet is tartottak. A program igazi csemegéket tartogatott. Először Bartók és Kodály gyűjtötte népdalokat adtak elő crossover feldolgozásban, a népi hangszerek mellett Kocsis Zoltán zongorázott és Rost Andrea énekelt. Aztán egy lengyel tangóharmonika-banda, a Motion Trio játszott, Liszt-átiratokat is. Végül a Budapest Klezmer Band néhány zenésszel és Rost Andreával kiegészülve zsidó és roma dalokat mutatott be. Nekem az első két etap tetszett, az utolsóban túl erőteljesnek találtam az operaénekesnő jelenlétét és hangját. Tanult barátaim a lengyeleket dilettánsnak bélyegezték, a közönségnek viszont ez tetszett a legjobban. Úgy tűnik, a magyar népdalvilággal nem tudott mit kezdeni a publikum, az elején vágni lehetett a tömeget, a végén (röpke két és fél óra múlva) alig lézengtek. Kár. Ezzel a programmal, hatezres jegyárakkal a Müpát szétszedte volna a közönség a gyönyörtől. Bár elismerem, nem könnyű nemzetközileg fogyasztható magyaros zenei programot összeállítani.

Rost Andrea és a Budapest Klezmer Band, egy más alkalommal