2011. november 30., szerda

A hét műtárgya


Ez a kis installáció (külön figyelmet a trükkös alakú vízelvezetővé fabrikált vizesüvegnek!) a lakásunkat díszítette fél napig. Kilyukadt a főtőcső. Reggel 8-kor felhívtam a házmestert, és utána már ment a dolog a maga útján, ő telefonálgatott, szerelőket hívott, nekünk csak be kellett engedni őket a lakásba. Délután 3-ra a csövet kicserélték, nem csöpög. Fizetnünk nem kellett. (A lakás egy házkezelő cég tulajdonában van.) Dani szerint ez sztori. Szerintetek?

2011. november 29., kedd

Séták gyerekkel: karácsonyi piac az Alexon

Balról jobbra: egy embernagyságú karácsonyfadísz, Marienkirche, TV-torony és körhinta

A németek imádnak nulla fok alatt a szabadban iszogatni. Most Berlinben erre több tucat karácsonyi vásár ad módot. Mi Veróval az Alexanderplatzbelit kerestük fel. Az áruválaszték az ilyenkor szokásos - kézműves szappanok, perui pulóverek, fafaragványok, és persze forralt bor, sült kolbász, palacsinta -, de mindenhol van pár attrakció. Itt jégtekepálya, óriási körhinta és egy tízméteres forgó szentcsalád-installáció, tetején ventillátorszerű szárnyakkal. De egy miatyánknyira, a Rotes Rathaus előtt máris újabb karácsonyi piacba botlunk, ott több körhinta mellett állatsimogató, jégpálya és óriáskerék teljesíti ki a hangulatot.

Körhinta, szentcsalád-forgó és világóra, a háttérben nagyáruházak
A Galeria áruház szellemes karácsonyi játék-kirakat-installációkat készített, berlini témák köré rendezve. Itt például a falon próbál áttörni egy halom plüssállat, felénk az NDK rendőrkutyával, túloldalt a telegraffitizett Nyugat. Ide be is mentünk mozgólépcsőzni az ifjúság örömére.

Falbontók

Veronikát eddig nagyon igyekeztem megóvni a konzumláztól. Ő még nem tudja, hogy egy üzletben akár meg is vehetnénk valamit, ha ő akarná. Jelentem, annyira jól sikerült ez a nevelés, hogy mikor én levettem a polcról egy-egy doboz bonbont, Veronika "visszatesz" utasítással elvette tőlem és továbbhaladásra ösztökélt.

Beltéri installáció az áruházban

2011. november 28., hétfő

Akvárium


Egész pontosan a SeaLife Aquadomban jártunk, ami nem azonos a nyugatnémet állatkert melletti Akváriummal. Az Aquadom fekvése egész döbbenetes: az Alexanderplatz sarkában, egy irodaházba kell bemenni. Még a pénztár előtt világossá válik, mennyire kommerciális a létesítmény, ugyanis rögtön lefotóztak minket egy mikulássapkás csíkóhalszobor mellett, és ha tetszik, kifele menet lehet bögrét meg naptárt rendelni belőle. A belépődíj húzós, de 3 év alatt ingyen van, úgyhogy siessetek. Az Aquadom filozófiája, hogy csak olyan állatokat tart, amelyekben nem tesz kárt a fogság, így a tárlat nagy része elég uncsi, pontyszerű német szövetségi halakat mutat be, de azért sok-sok digitális infotáblával, hajószerű folyosókkal, kvízzel, kalózszobával, fejünk fölött átúszó rájákkal igyekeztek feldobni. Azért a végére elgyengültek, és egy kis korallzátonyt is becsempésztek. 

Csikóhal

És a csúcs: egy torony, ami a világ legnagyobb akváriuma, szerintük, és a legbizarrabb, szerintem. A hatalmas henger ugyanis egy irodaház belső udvarán áll, és lift viszi fel bele a nézőket, akik a Vörös-tengeri élővilág mögött látják a dolgozókat (a képen azért nincsenek, mert hétvégén voltunk). 
Tudtátok, hogy a halak éreznek szagokat?


2011. november 27., vasárnap

Ovis karácsonyi piac


A november csupa buli, fénnyel és mulatsággal űzzük el a sötétség szellemeit. Főleg a gyerekek. Már volt a hónapban több lampionos felvonulás, pizsamaparti, most meg karácsonyi piacot szervezett az ovi, és máris közeledik a Télapó/Mikulás.



A karácsonyi piac nagyon jól sikerült, a gyerekek előadtak néhány dalt, volt századeleji stílusú körhinta, eszemiszom, és a kicsik barkácsoltak fenyődíszeket, mézeskalácsból hóembert és karácsonyi asztaldíszt. Az ovi igazgatónője maga is felszolgált a büfében. És név szerint ismeri mind a 170 gyereket. (Ez más ovikban is így van?) Egyedül az igazi, életnagyságú (sőt, annál kicsit nagyobb) Télapó okozott meglepetést: semmitől nem félő lányom ijedten menekült tőle, és az angyalkától is. Mi lesz így a Mikulással?

Mézeskalácsból cukorsziruppal összeragasztott hóemberek

2011. november 26., szombat

Egy film, amely a környékünkön játszódik

A Boxhagener Platz ma kerületünk legmenőbb helye, trendi éttermek, tetoválószalonok, designerbutikok övezik, hétvégén biopiacnak ad helyet. Mi is megfordulunk itt bruncholni. Mint lokálpatrióta, meg kellett néznem hát a Boxhagener Platz című tavalyi filmet, amely 1968-ba visz vissza, és a nevezett téren játszódik. Csak játszódik, de erről később.

Csodás retró enteriőr

A film igazi kemény diónak bizonyult, a szereplők tájszólásban beszéltek, felirat nem segítette a megértést, sok-sok visszatekerés után is maradtak részek, amelyek csak segédanyagokból tárultak fel.
Az azonos című regényből készült mozi főhőse Holger, a kiskamasz és nagymamája, Otti, akik a téren laknak. Otti öt férjet eltemetett, és a hatodik is elég rosszul van, eközben máris ketten udvarolnak az energikus nagymamának: az egykori náci halárus Winkler, és egy hajdani illegális kommunista, Karl. Aztán Winkler rejtélyesen meghal, közben bevonulnak a szovjetek Prágába, és valaki tiltakozó szórólapokat oszt… Míg a nagymama és az öreg Karl egymásba szeretnek (feledhetetlen elsőcsók-szcénák hetven feletti színészekkel!), a kissrác a gyilkosság után nyomoz. A film nagy erénye, hogy az egykori NDK hétköznapjait nem vonja be szirupos mázzal (mint a Sonnenallee), de az elviselhetetlen elnyomás és terror helyszínének sem mutatja (ahogy A mások élete). A politika ott van a háttérben, de az előtérben ezeknek a kisembereknek az élete zajlik. Ne feledkezzünk meg az önkéntes rendőr papáról (a zseniális Jürgen Vogel alakítja), és annak Nyugatra vágyó, elégedetlen feleségéről.

Jürgen Vogel egy korhű konyhában

A film gyönyörű retrós képi világba visz minket. Helyükön vannak a naptárak, a tányérok, a lámpák. Sajnos, a jelenetek nagy része egyetlen lakásban és egyetlen háztömb előtt játszódik, így azért tíz perc után meguntam. Fájdalom, az a háztömb is a babelsbergi filmstudióban felhúzott makett. A Boxi túl sokat változott 1968 óta, ott már nem lehetett forgatni. Néhány külső felvételt más NDK-s városokban, például Halléban készítettek. Viszont autentikus helyszín a temető, amely lakásunktól kőhajításra fekszik, és a film jeleneteinek fele itt játszódik. Ezt felismertem, a háttérben a Tévétoronnyal.

A temetőnk, háttérben a Tévétorony

A filmet csak azoknak ajánlom, akik anyanyelvi németek, vagy a Boxhagener Platzon nőttek fel.

2011. november 21., hétfő

Utolsó hónap

A visszaszámlálás elkezdődött. Meghirdettem a biciklit eladásra.
Egy hónap van hátra, kelletlenül készülődünk és nincs kedvünk elbúcsúzni a várostól.
Majd lesznek összefoglalók.

A gyászos hangulatot ellensúlyozandó, két mondás Verótól:
1. Az ágyban fekve a lábával rugdos egy könyvkupacot. "Lábbal olvasok."
2. "Meine bili"!

2011. november 19., szombat

Drei, másodszor

Ígértem, hogy megnézem újra a Drei című filmet, mert részint nem értettem, mit is akart a rendező (Tom Tykwer, A lé meg a Lola, A parfüm stb.), másrészt a bonyolult szerkezetű filmet moziban, felirat nélkül, dialektusos szereplőkkel elsőre nem tudtam egészében befogadni. A dvd-n sűrűn használtam a visszatekerős gombot, és most már sokkal beljebb vagyok.



Előrebocsátom, hogy a Drei sok hetero és homo szexjelenetet tartalmaz negyvenes szereplőkkel. Az alaphelyzet: húsz éve együtt élő berlini kultúrmunkás pár midlife-crisissel küzd. Jól megvannak, de a szenvedély már nem a régi… Simont anyja halála és a saját hererákja billenti ki a hétköznapokból, Hanna csak un mindent és kezdődő klimaxszal küzd. A pár mindkét tagja Adamban, az őssejtkutatóban találja meg a kiutat, akivel egymástól függetlenül viszonyt kezdenek. Mikor erre fény derül, először megijednek, aztán rájönnek, hogy miért is ne? És a hepienddel a címben vázolt felállás is eljövel.
A fő bajom a filmmel, hogy akiket ez a szituáció nem pukkaszt, márpedig a berlini művészvilágot nem, azoknak éppen a film tanítása felesleges, hogy legyünk nyitottak az új lehetőségekre. Nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy a Drei egy férfi intellektuális könyörgése feleségéhez: tegyék már nyitottá a kapcsolatukat.
Eddig a rossz hírek. A Drei hihetetlenül részletgazdag, minden ízében mívesen megmunkált film, nagymennyiségű kulturális utalással, műfaji játékkal, amelyek elsőre, pláne nem anyanyelvűnek rejtve maradnak. Folyamatos meglepetések és betétek bombázzák a nézőt, némafilm, álomjelenet, táncbetét, és a rendező néha oly módon gyorsítja az elbeszélést, hogy osztott képernyőn peregtet egyszerre több jelenetet, hanggal. Szóval figyelni kell. 



Pár példa a sűrűségre. A film elején Hannát egy konferencia szünetében üdvözli egy kollégája, és azt kezdi neki fejtegetni, hogy nem ért egyet Hanna felfogásával, miszerint a műalkotást önmagában meg lehet élni, szerinte igenis kell a saját élettapasztalat. Fél perc sincs a jelenet, a türelmetlen Hanna ráadásul mondat közepén egy kézmozdulattal elhallgattatja az ismerőst, és snitt, már megint a teremben ül. A „Wahrheit und Dichtung” a film egyik központi témaköre. Nézzük meg például a hősök lakását! Hanna (kultúr-müsorvezető) és Simon (szobrokat kivitelez művészeknek) lakása a hangulatos Prenzlauer Bergben sűrű televény, telistele korábbi élmények, méghozzá művészi élmények lenyomatával. Plakátok kiállításokról, színdarabokról, könyvek hegyei. Nem véletlen, hogy a film elején Hanna már maga sem emlékszik, hogy egy plakátot (méghozzá épp egy Gilbert és George festményt, a saját életét alkotásba öntő meleg művészpár képét, két pont) ő tett fel évekkel ezelőtt a falra. A gyermektelen, "papír nélkül" együtt élő Hanna és Simon kiállításmegnyitókra és alternatív színielőadásokra járnak, főleg a közös ízlés és gondolkodás köti őket össze. Mikor Simon a hereeltávolítás után lábadozik, Hanna, hogy kicsit feldobja, a fejkendőkérdésről provokál vele vitát.
Adam őssejtkutató, korábban mesterséges megtermékenyítéssel „gyártott” gyerekeket, most szervátültetéshez tervez klónokat. A lakása – steril lakótelep – majdnem üres, szabadon áramlik benne a csí, szinte semmi tárgyakban, könyvekben fixálódott múltbeli energia nem áll a spontaneitás útjába. Nem is tölt benne sok időt Adam: munkája mellett focizik, meccsre jár, motorozik, vitorlázik, judózik, úszik, kórusban énekel, a szexuális életéről már volt szó, és látogatja előző házasságából származó gyerekét. Egyszer rajtakapjuk, hogy e-bookban olvassa a Moby Dicket.
Ellentétek vonzzák egymást. A két világ termékenyítően behatol egymásba. Hanna Ingeborg Bachmann írónő egy filozófikus kötetéből olvas fel a szeretőjének (később látjuk, hogy Adam, mikor épp szakítottak, e könyv felett aludt el), Adam vitorlázni és meccsre viszi Hannát, Simon pedig szobrot tervez Adam cégének.
Kép a képben: a film elején Hanna úgy észleli a kezdődő válságot, hogy Adam előadásán szexuális fantáziák kínozzák, pornóképeket vél látni. A néző is látja Hanna képzelődését, s ez nem akármilyen pornó. Jeff Koons akcióművész azon festményeit látjuk, amelyeken akkori feleségével, Staller Ilonával való szexuális együttlétüket örökíti meg giccsgyanús Ádám és Éva-szcenáriókban. Van, aki szerint mindez művészet, van, aki szerint pornó, s van, aki szerint egyik sem, mindenesetre egy újabb „művészet vagy élet” ábra a fraktálban. Persze a kép pár másodperc alatt lemegy, ehhez is meg kellett állítani a dvd-t és utána kiguglizni.



A Drei szerelmi vallomás Berlinhez, a város a történet önálló szereplője. Prenzlauer Berg, ahol Hannáék élnek, a Mauerpark, ahol Adam focizik, a Martin-Gropius-Bau, ahova kiállításmegnyitóra járnak, a fürdőhajó a Spreen, ahol Adam és Simon összetalálkoznak. Figuráiban, a benne ábrázolt életformában és életérzésben is nagyon-nagyon berlini.

Magyarországon is bemutatták

2011. november 16., szerda

Friss művek

Lift, tejesdobozból. Az emeleten a csipesszel lehet rögzíteni.

Új hobbim fokozódik. Mindenféle játékot gyártok a gyereknek és -vel. Nagyon élvezem, egyre újabb dolgokat próbálok ki. A tevékenység közben a tudatomat is átrendezi. Másképp gondolkodom a tárgyakról, a hulladékról és az otthonunkról (kéne egy hobbiszoba, meg nagyon sok hely a kész műveknek!). A dolog túlmutat a háztartási lomokon, már kreatív boltból is beszereztem alapanyagokat. Ezekből készült a bárányka (akit egy könyvből puskáztam, a többi viszont saját invenció).

Bölcső gyógyszeresdobozból, amely ring is

Bari, fonalból

Ismerkedem a szalvétatechnikával. Az első mű még elég béna lett, tényleg csak azért teszem közzé, hogy a fejlődést majd követhessétek.

Doboz a betűknek

A betűk. Sajnos nem jött sok megfejtés. Büszkeségeim egyebek mellett maniküröző rudacskából, ragtapaszból, gyufából, megműtött lufiból, gyertyából, gatyagumiból és fültisztító pálcikából készültek. Immár tudunk mivel felelni az ismerősöknek, akiknek a kétéves gyerekük fejből tudja a Toldit. Veró a betűk kétharmadát felismeri és megnevezi, "Mama betű", "elefánt betű" stb. A nagybetűket máshol is lelkesen üdvözli.

Külön műfaj a közös alkotás. Itt a feladatom ugyanaz, mint a süteményporok gyártóié: megtalálni azt a minimális hozzáadott munkát, amit nem lehet elrontani, és amitől a háziasszony már úgy érzi, hogy az ő műve ez a remek sütemény, bár csak a tojást meg a vizet adta hozzá. Olyan kis lebutított munkaegységeket kitalálni, amit Veró el tud végezni, és utána magáénak érzi a művet. A ragasztgatás (éljen a kollázs!) továbbra is az ász, ragasztunk általam előtte kivágott papírokat, általa összetépkedettet, vagy lepréselt faleveleket.

Őszi táj, tépett papírból

Papírcsipkék, én vágtam, ő ragasztotta fel

2011. november 11., péntek

Pizsamaparti



Veró óvodája ma (Márton-napon) pizsamabulit szervezett. Én még sosem voltam ilyenen, sőt nem is ismerek senkit, aki volt. Amennyire reggel láttam, a pindurok nagyon élvezték a dolgot, a szülőktől bekértek egy halom ennivalót (mi az előzőleg közösen sütött muffinokat vittük, melyeknek a hozzávalóit Veve keverte össze), és az óvónők is pizsamában jöttek!





Az ovitól amúgy is el vagyok ájulva, nagyon sajnálom, hogy itt hagyjuk. Már bejelentettem a felmondást, és arra sem úgy reagáltak, hogy minek nyomtam be soron kívül a gyerekemet, ha csak fél évre kellett a hely, hanem, hogy milyen kár, Veronika mennyire gyorsan és klasszul beilleszkedett, és persze még üljünk össze egyszer, hogy elmondhassam a véleményemet. Ich bin sehr zufrieden, tömören. Hallom másoktól, hogy más ovikban vannak elég militáns gondozónők, akik két perc késésért lebarmolják a szülőt, nálunk ilyen sose fordult elő.
A hálósipkás óvónő Ulrike, ő a kedvencünk, folyton bohóckodik a gyerekekkel, reggel Veró rohan, hogy a nyakába vesse magát.
És még egy meglátás: Tim óvodájában, ami 100 méterre fekszik a mienktől, csupa német gyerek jár a csoportba. A mienkben egyharmad kapásból színesbőrű, és gondolom még van egy pár lengyel, francia stb. Ez vajon miért van? Sajnos Veró az afroberlini csoporttársaira továbbra is "fekete gyerek" felkiáltással mutogat (szerencsére legalább magyarul). A ti gyereketek csinált ilyet? Ugye mire hazaköltözünk, ezt abba fogja hagyni?

2011. november 10., csütörtök

2011. november 9., szerda

Márton-nap

A november nagy eseménye Németországban a gyerekeknek a Márton-napi lampionos felvonulás. A mesekönyvekben ez az ősz szimbóluma, ahogy a karácsonyfa a télé. Van ilyen Magyarországon? A mi ovink nem szervezett ilyet (helyette pénteken pizsamaparti lesz), úgyhogy becsatlakoztunk Timék ovijába. Én előtte elkészítettem a fenti lampiont, Veróval könyvekből előre áttanulmányoztuk az eseményt és dalokat is tanultunk. Sajnos, Timék ovijában a tervezettnél jó háromnegyed órával később indult el a felvonulás, a kifáradt, felajzott kétszáz gyerekkel a hidegben, és a táv sem kétévesekre volt tervezve. Fotózni sem nagyon sikerült. Viszont zenekar dobolt, amit a végén megilletődve néztek a kicsik. 



2011. november 8., kedd

A Fal, felülről

A jelen általában nem érdekes. Az eseményeket fotózzuk, de az utcát, lakást nem, ahol élünk. Pedig milyen jó lenne húsz évvel később visszanézni!


Nemrég időutazásra indulhattam. A Mauerflug című dvd egy sétarepülést mutat be, amely során 50 méteres magasságból filmfelvételt készítettek az akkor még álló berlini falról 1990 tavaszán. Az egyetlen lehetséges pillanatban. Előtte még nem lehetett, utána lebontották. A belvárosi részeket még előző ősszel azonnal szétszedte a nép, de a város szélein meg kellett várni az aknák felszedését.
A filmen felülről láthatjuk a városszéli részeken a szögesdrót-akna-fal-senkiföldje-őrtorony-fal komplexumot (az akkori világ legerősebb védelmi rendszerét!), Nyugaton egész a falig húzódva érdektelen, nyomasztó lakótelepek, Keleten a fal mellett a préri. A belvárosban pedig ámulhatunk az üres Potsdamer Platzon, Keleten a lepukkant épületeken, az azóta lebontott háztömbökön, illetve az azóta felépítettek üres helyén, például a Brandenburger Tor mellett (fent a kép, ahol a Hotel Adlon helyén fás liget látható). Bónuszként egy kelet-berlini és potsdami városnéző repülést is csatoltak a dvd-hez.

És elméletemhez híven az anyagot nem a keletkezésekor, hanem 2005-ben adták ki. A rendszerváltás-egyesülés eufóriájában a falat csak gyorsan el akarták tüntetni, másfél évtizeddel később viszont már érdekes volt visszatekinteni arra, ami visszavonhatatlanul elmúlt.

Egy rövid, gyengébb minőségű részlet itt látható a filmből.

2011. november 7., hétfő

20

Kevésbé szerencsés családok ilyenkor pezsgőt bontanak.
Én csak konstatálom, hogy valami ismét véget ért, és 2-3 év szünet jön.
Míg nem figyeltünk oda, Veronikának kibújt az összes tejfoga.

Továbbá: tisztában van az egy és kettő fogalmával. És: "Veve eteti Vevét."

2011. november 6., vasárnap

A berlini underground!


A hozzánk legközelebbi metrómegálló a Weberwiese állomás, és ez sincs annyira közel. Mikor tavaly szeptemberben megérkeztünk Berlinbe, szomorúan láttuk, hogy még ennél is távolabb került. A Karl-Marx-Allee amúgy sem túl szexi sztálinista arcát építkezés, feltúrt és elterelt utak, rejtélyesen kanyargó óriási rózsaszín csövek csúfítják, és a hozzánk közelebbi két lejáratot lezárták. Így mindig át kell küzdeni magunkat a hatsávos úton, Daninak két perccel tovább tart a munkába menés és jövés. Ennyivel hátrébb tart pályáján.
Ja, és csak lépcső van, de reménykedtünk, hogy hamarosan építenek egy liftet, és milyen jó lesz majd a babakocsival metrózni. Mindez piti ügynek hangzik, de cseppben a tenger: egész Berlin egyetlen Baustelle, még mindig tart a keleti és nyugati városrész összevarrása, a régi épületek lerombolása, folyamatosan építenek újabb metróvonalakat, elterelések és feltúrt utak fogadnak minden városrészben. 

A Weberwiesén a tábla ekképpen pontosította az idők folyamán a kijárat várható átadását:
2011. február 28.
2011. március 31.
2011. szeptember 31. 16:00
2011. szeptember 30. 16:00 (rájöttek). 
2011. október 14. 16:00
2011. november 4. 16:00

Közben látszott, hogy tényleg lesz lift.
November 4-én reggel a lejárat még zárva volt, és egy csapat szaki véleményezte a liftet, de estére valóban megnyílt a lejárat. Örömmel koptatjuk! A romok eltakarítása a környékről, a kerülősáv visszafüvesítése még eltart pár hónapig.  A lift is megnyílt, de már nem érdekes, kinőttük a babakocsit. 

Megnyílt, bár a táj még nem idilli

2011. november 5., szombat

Vernisszázs-hopping Friedrichshainban



Tippeljetek, hány kiállításmegnyitó volt péntek este kerületünkben?
Öt. Tekintve, hogy Berlinben mindenki művész, szinte kevés is. Tervem szerint mind az ötöt végiglátogattuk volna, mindenféle okokból aztán kettőre jutottunk el.
De hallga!


Egy kis fényképészeti szakboltban kezdtünk, Thomas Wachtendorf kiállításával. A Berlin|Moskau? című fotótárlat hihetetlen örömünkre szolgált, ugyanis szűkebb hazánk, a Karl-Marx-Allee sztálinista épületeit mutatta be. A művész (akivel szerencsénk volt elbeszélgetni) intenciói szerint fekete-fehérben, s úgy megörökítve, hogy akár Moszkvával is összetéveszthesse a szemlélő (ez meg is történt, a Moszkva kávézó cirill betűs feliratainál). Szerintem direkt nyomin fotózta ezt az amúgy is nyomi környéket, ahol minden nap járunk. Talán egyszer megírom, mi a baj a Karl-Marx-Alleeval.
Művészi színvonal: nem veri az egeket, de a téma!!!
Résztvevők: a tulaj, a művész, a büfés és házastársaik, így nekünk külön örültek.
Ellátás: bruschetta!!!

Sajnos mire odaértünk, egy órával a kezdés után, a 2. és 3. galéria már zárva volt, gondolom, hasonló okokból, de útközben érintettünk egy zugmozit, egy kápolnából átalakított színházat és egy boltot, amely textilből készült élethű hentesárukat forgalmazott. Valamint számos tetováló- és pólónyomó-szalont, thai, indiai és egyéb éttermet és több ékszerboltot, ahol legóelemmel ékesített fülönfüggőket mértek (ez visszatérő motívum lesz). 


De a Wagner & Partner galériában még élet fogadott! Ez egy rangos kiállítóhely, ezt rögtön látni a csupasz betonoszlopokról. Itt dupla tárlatot kaptunk. Az 1969-es születésű Josef Schulz Amerikában autózgatott, lefotózta a különböző táblákat az út szélén, majd digitálisan eltüntette róluk a feliratot. Az eredmény: legószerű színes alakzatok. Tetszett. A 2002-ben elhunyt Georg Karl Pfahler festményeivel kevésbé tudtunk mit kezdeni, geometrikus formák szép legószínekben (a legfelső képen láthatók).
Művészi színvonal: magas
Résztvevők: másfél órával a kezdés után is negyven fő, középosztály, művészetkedvelők és öregfiúk.
Ellátás: bor.

Reálisan úgy ítéltük meg, hogy az ötödik galéria már biztosan bezárt, így hazamentünk. És persze mindezt Pöttyös Nagyiék tették lehetővé.

2011. november 4., péntek

Veronika 2,5 éves


98 centi magas és kb. 15 (16?) kiló. A gyerekhordozókat nagyjából kinőtte, és a bevásárlókocsiba is alig fér már bele.
Beszél, beszél, beszél. Többszavas mondatokat mond („nem koppan a fejed”,„fogja hóember vállát”), szaporodnak az igék, helyére kerül a tárgyrag, a birtokosjel, többféle ragot (-hoz, -val) jól használ, megjelenik a múlt idő. A történéseket folyamatosan kommentálja. Itthon csak magyarul beszél, az ovibeli történésekről is, csak pár olyan szót mond németül, amiket ott használnak: Vorsicht!, fertig, steh auf!, és főleg a meins (enyém), na meg a kita (ovi). A Willst du schlafen? Kérdésre rávágja: Lesz szundi kitában. Az óvónők szerint mindent elismétel németül, pár szót beszél is. Nagyon bánom a hazaköltözést emiatt!
Szerény szókincsét metaforikus értelmekkel terjeszti ki: a nagy bili „hátán viszi” a kicsit, az egyik hússzelet „hozzábújik” a másikhoz, a villát "lefekszik, felkel" megjegyzéssel billegteti az asztalon. Komolyan gondoskodik a plüssállatairól, főz nekik, betakargatja őket, és az egyik bevett szófogadási módszer, ha az ő anyai érzelmeire apellálunk (mosd meg a kezed, piszkos kézzel nem nyúlhatsz a pandához). És persze, a legjobban én értem a beszédét.

Náthásan, de szép ruhában

Szobatisztaságban nincs fejlődés, ha mi szólunk, a vécére ül, de magától nem jelzi, vagy csak utólag.
Mozgásban folyamatosan ügyesedik. Egyedül fel- és lemászik a magas bárszékekre, egyedül közlekedik a kádba, vécére, ehhez maga tolja oda a sámlit. A Huplében végre képes egyensúlyban maradni.
A dackorszak dúl, és a jelszava nem is a "nem", hanem az "egyedül". Mindent egyedül akar csinálni, ha kérés nélkül segítünk neki, zokogós hisztiroham jön. Kényszeresen ragaszkodik a megszokott dolgokhoz: őt csak a kockás takaróval takarhatjuk be, a rózsaszín a pandáé, a csíkosat pedig tilos használni, mindazonáltal őrült balhét rendez, ha elviszem kimosni. 
Az oviba a budapesti kizökkentés után végre visszaszokott, de máris újabb akadály közelít: az őszi nátha. Már két hete itthon van, nem vészes, de nem javuló tünetekkel, a gyerekorvos csak annyit mondott: ez márciusig így lesz. Mivel nem dolgozom, egész jól vettem a dolgot, de sejtelmem sincs, hogy lehet a „két hétig jár, két hétig beteg” konstrukcióval bármilyen munkában helyt állni. Riszpekt a dolgozó anyáknak.
A kényszerű itthonlétet azért se bánom, mert az ovi után maradó idő nagyon rövid ahhoz, hogy az összes raktáron levő játékkal játsszunk. Márpedig sok a dolgunk: nagyon szereti a képeskönyveket, a Boribont minden este végig kell neki olvasni. A rajzolás, pecsételés, kézművesség örök sláger, emellett ugye főzni kell az állatoknak, mosni és takarítani az ő kis eszközein, meg a Gézengúz által előírt fejlesztő Huple-gumiasztal-cupilabda szentháromság... Vicces, épp most nőtt fel a négy elemű bébipuzzléhoz: eddig csak összevissza dobálta, most viszont igyekszik kirakni a rajta szereplő állatot, de teljesen még nem sikerül...
Mint tudjuk, 2010. július 10. óta az apja áll az első helyen a szívében. Ha ő is ott van, engem egyszerűen kilökdös a szobából, „Mama elmegy”, én nem tolhatom a babakocsit, nem pelenkázhatom. Kézműves akcióimmal sikerült kicsit javítanom a helyzeten, azóta egyetlenegyszer elhangzott a „Papu kimegy”. Most viszont megjöttek Pöttyös Nagyiék, akiknek nagyon örül, és én újfent visszaestem a dobogón.

Pöttös Nagyival

2011. november 2., szerda

Ágy, asztal, koporsó

Halottaknapi bejegyzés az érdekesebb német szokásokról. Morbid lesz, bocs…

Hol vannak a temetkezési irodák Budapesten? Őszintén szólva fogalmam sincs. Berlinben mindenesetre egész meglepően profán helyeken, a városban találomra elszórva lehet velük találkozni. A közelünkben három is van, mind máshol, az egyik egy panelház aljában, a másik kettő éttermek, pékség, netkávézó szomszédságában. És ezt már nem is merem kommentálni (az első szó a temetés, a másikat értitek): 


A kiszervezés ezt az ágazatot is elérte: vállalkozók a közeli Csehországban kínálnak a németországinál jóval olcsóbb temetkezési lehetőséget, időnként ebéddel összekötött buszos látogatásokat szerveznek az érdeklődőknek a határ menti temetőkbe, hogy lássák, ott valóban kulturált lesz a végső béke.

2011. november 1., kedd

Némafilmsztárok, cigányok és orosz bariton


Van egy kis lakás Berlinben, Schöneberg városrészben, amit plafonig megtöltenek olyan egykori magyar filmsztárok relikviái, akik a 20-as, 30-as évek néma- majd hangosfilmjeiben Németországban szerepeltek. Képeslapok, színlapok, plakátok az itt karriert csinált magyar sztárokról, mint Alpár Gitta, Bársony Rózsi, Putti Lia – közülük egyedül a százéves Eggerth Márta él még. Ezt a múzeumi méretű különös gyűjteményt egy ember vadászta össze, ő Königer Miklós, három évtizede Berlinben élő magyar színész, rendező, pantomímes és gyűjtő. Az izgalmas anyagból már több kiállítást rendezett Budapesten és máshol. Most végre volt szerencsém bekukkantani a szentélybe és személyesen találkozni Miklóssal.

Gaál Franciska egy harmincas évekbeli plakáton

Új ismerősöm megajándékozott egy koncertjeggyel, ami Dmitrij Hvorosztovszkij berlini fellépésére szól. (Egész pontosan neki egy budapesti barátja vette a jegyet, amire nem tudott elmenni, és a fiával kiküldette, de Miklós sem ért rá, és röpke 5-6 órás szervezés után máris nálam landolt a jegy, amit én továbbpasszoltam Daninak.) Hvorosztovszkij a legjobb operaénekesek közé tartozik, itt többek között Liszt és Csajkovszkij dalaiból énekelt zongorakísérettel. Az ősz hajú, dekoratív, kicsit teátrális stilusú bariton nagy sikert aratott, főképp a középkorú hölgyek körében, amivel szemlátomást maga is tisztában van. (Itt Dani szavait tolmácsolom.)




A Berlini Szalonon így a közteherviselés jegyében én voltam soros (sajnos, a bébiszitterek mindenféle okból kidőltek alólunk!). A magyarországi cigányság helyzete volt a téma, ami ugye végeláthatatlan, de Dr. Kertesi Gábor közgazdász nagyon intelligens, korrekt és tényeken alapuló válaszokat adott a háziasszony, Pompéry Judit kérdéseire.

Hamarosan befutnak Pöttyös Nagyiék, ami újabb kultúreseményeket előlegez.