Veró nagyon rendes volt velünk, mert eddig nem betegedett meg. Legalábbis annyira nem, hogy úgy érezzem, azonnal meg kell mutatnom az orvosnak. Lányunk úgy érezte, most nőttünk fel ehhez, mint szülők. Hálás vagyok, hogy volt másfél évünk felkészülni, továbbá, hogy munkanapra időzítette.
Annyira egyébként nem lepődtünk meg, mert sorban Dani és én is lebetegedtünk, mikor Veró is belázasodott, eltoltam a gyerekorvoshoz. Drága aranyos főbérlőink a faliújságra kitették az ő gyerekorvosuk névjegyét. A bejelentkezésnél az asszisztens elég undokul fogadott, hogy miért nincs csip az Európai Egészségbiztosítási Kártyámon, és különben sem érvényes, lépjek be egy Krankenkasséba. Gyorsan idéztem neki a megfelelő jogszabályt, erre elővett még egy nyomtatványt, és ezt már nagyon kedvesen segített kitölteni, együtt harcolva a közös ellenség, a bürokrácia ellen. A várószobába küldtek, két nagy külön terem szolgált erre, az egyikben sok székkel, a másikban egy nagy játszóvárral és rengeteg játékkal. Rajtunk kívül egy orosz és egy fekete bőrű család várakozott. A doktornő vírusfertőzést állapított meg, felírt szemcseppet (érdekes módon Veró szeme gyulladt be, az orra nem is folyik), lázcsillapítót. Fizetnünk nem kellett, és a gyógyszereket is ingyen kaptuk meg a patikában, mivel gyereknek kellett. Jóléti állam.
Veró pedig továbbra is gyerekmódra viselkedik, azaz játszik, nézegeti a képeskönyveit, csak nyűgösebb a szokásosnál és nincs étvágya. Viszont éjszaka nem kellett hozzá felkelni. Összességében egész jól vagyunk, aggodalomra semmi ok. Budapestre rendbejövünk.
Mikor még csak Dani volt beteg és Veronika segített neki cikket javítani
Berlini társaséletünk három pillére továbbra is Vera néni, Claudia, a szomszédasszony és a neten megismert magyar anyukák. A korábbi ittlétünk alatt begyűjtött tíz ismerős közül még senkivel sem találkoztunk. Mindenkinek írtam még szeptemberben, mindenki válaszolt, most nagyon elfoglalt, depár hét múlva boldogan… Azóta semmi. Legtovább Dagmar jutott, csoporttársam a hajdani egyetemi programból, ő már kétszer majdnem meglátogatott, de egyszer beteg lett a gyereke, másodszor pedig az Alexanderplatzig jutottak, ott Felix annyira fázott, hogy visszafordultak.
Az első vacsoravendégünk így meglepő módon Hamdan lett, egyenesen Betlehemből. Emlékeztek a fiúra, aki a palesztin sérültek jogaiért küzdött? A sors Berlinbe hozta, mint másokat is már, és felugrott hozzánk, ez persze a két mankóval a havas-jeges télben cseppet sem volt egyszerű, így erősítésnek elhozta a nyolcvanéves szállásadóját, Davidot. Ő egy nyugalmazott brit orvos, kalandos élettörténettel, nekünk csak annyit sikerült elcsípnünk belőle, hogy Berlinben volt sorkatona, mikor a Fal épült, egy évtizedet élt palesztin területen, és most Berlinben kötött ki. Megtárgyaltuk a palesztin civil szervezetek nehéz helyzetét. Úgy tűnik, a Hamdan által létrehozott alapítványt lenyúlta a helyi politika Betlehemben, ő pedig Berlinben próbál új életet kezdeni. Ezt eleinte nem teljesen értettem, de mikor Hamdan elmesélte, hogy Betlehemben nemcsak tizennégyen laknak együtt, de neki lakáskulcsa sincs, és (27 évesen) a mamájától kell engedélyt kérni, ha későn ér haza, immár én is csak sok sikert tudtam kívánni a vízuma meghosszabbításához. David nagyon lelkes volt, akármit mondott Hamdan, rögtön rávágta, hogy "he's a genious", valamint, hogy Hamdan forduljon a Rosa-Luxemburg Alapítványhoz. Egy kis bor is fogyott, de a mamának ne szóljatok.
A német-izraeli kulturális összevetésnél a megfejtés: Tel-Aviv az A, Berlin a B válasz, kivéve a kertgondozásos kérdésnél. Izraelben formázták heti húsz órában a sövényt, és itt nem seprik össze a leveleket.
December 18. és január 5. között Budapesten leszünk!
Mikor Veronika kicsi volt, sokat énekelgettem neki egy házi készítésű dalt, ami így kezdődött: Volt egyszer egy kismanó, szerette, ha hull a hó. Most alkalmunk nyílt empirikusan tesztelni, de Veronika nem lelkesedik a hóért. Az ablakból még elnézegette, amikor leesett, de kint caplatni benne nem szeret. Elcsúszik, elesik, nehezen tud járni, újabban már a beöltöztetés ellen tiltakozik. Boldog Izrael, eddig nem tudtuk, hány réteg kell télen egy kisgyerekre.
Verót elvittük élete első Mikulás-ünnepségére, a Collegium Hungaricumba, magyar szervezésben. Nem gondoltam volna, hogy ennyi magyar kisgyerek él Berlinben, mint ahány a teremben szaladgált, őrjöngött, evett, mikor megérkeztünk. Több tucat biztosan. A hangszóróból mikulási zene bömbölt, a büfébe a résztvevők hoztak rengeteg tortát, de mi a gyomorgöcs miatt nem tudtunk enni. (Utólag tudtuk meg, hogy az általunk vitt sütiből pénzért kellett volna vásárolnunk, ottani állapotunkban ez nem tűnt fel. Belépődíj is volt.) Középen gyerekek festettek-barkácsoltak, ehhez Veró még túl kicsi volt és oda sem fért. Ő lelkesen táncolt, rohangált körbe, mi a nyomában, és próbáltuk megetetni.
Bábjáték kezdődött, Veró az első öt percben érdeklődve nézte, aztán lemászott a székből, odaszaladt a színpadhoz, és megpróbálta letépni a bábszínészeket takaró paravánt. Dani időben elcsípte, mielőtt stagedivingolni kezdett volna. Majd ötször elénekeltük a „Télapó itt van”-t, nyolcszor a „Hull a pelyhes”-t, és megjött Télapó/Mikulás a krampusszal. Veró egyedül itt sírt, ugyanis mindenáron fel akart ülni a Mikulás szánjára, de miután ezt megengedtük neki, kíváncsian figyelt. Szerencsére viszonylag hamar sorra került az ő ajándéka (szerintem a Mikulás puttonya a „last in, first out” elven működött), amit persze mi csomagoltunk. A kapott banánt majszolgatva nézte tovább a showt, csak egyszer akart felmászni a színpadra és közelről megvizsgálni a Mikulást. A Mikulás és a krampusz egyébként jól beszéltek magyarul, mégis minden gyerek nevét rosszul ejtették (viccből? Olvasni nem tudtak?). A száz gyerekkel jó hosszúra nyúlt az ajándékozás, így a táncházat nem vártuk meg, hanem a megfáradt, túlpörgött gyereket visszacsomagoltuk téli gönceibe és a hangulatos hóesésben hazatoltuk. Kemény nap volt. Ehhez képest a betlehemi látogatás checkpointtal, palesztin és izraeli katonákkal, rámenős árusokkal együtt is egy kisimító, kifejezetten gyerekbarát szanatóriumi pihenésnek számít.
Nem ide tartozik, de hamarosan kibújik lányunk 10. foga. Az elmúlt hetekben négy új foggal lett gazdagabb.
Öt éve ismerkedtünk meg Danival, itt Berlinben. Ünneplésül szombat délre asztalt foglaltunk a VĂU-ban, ez egy egy Michelin-csillagos étterem (Berlinben van összesen vagy tíz, egy közülük két csillagos). Félve öltözködtünk, nehéz elegánsnak lenni a mínusz tíz fokban. A Vău a Gendarmenmarkt közelében van, elsőként érkeztünk délben, dobogó szívvel nyomtuk le a kilincset. Aztán jött több vendég is, mindenki pulóverben. Persze, itt az este az igazán nagy durranás. A pincérek viszont szmokingot viseltek, és zavarba ejtő perfekcionizmussal tették a dolgukat. A belső tér kellemes, egyszerű és finom, de ezen egyszerűség mögött sztárdesignerek munkája bújik meg, a fantázianevet is egy designprofesszor találta ki. Mobilt használni tilos. Fényképezőgépet sajnos elfelejtettem vinni, de jobb is, mert akkor végképp japán turistának vagy amatőr étteremkritikusnak néztek volna. Így csak bolgár képzőművésznek.
Amiket ettünk. Én ezeket válogattam össze az étlapról:
Csicsókaleves vaddsznósonkával és snidlingolajjal
Ropogós tőkehal (vagy valami hasonló hal) vörös mustárral, mángolddal és sáfrányfánkokkal
Szarvascomb pasztinákkal (a többit elfelejtettem)
Karamelltorta gesztenyével és almafagyival
Dani az ötfogásos menűt kérte:
Sült Szent Jakab-kagyló almával, lencsével és sütőtökkel
Rózsaszínű kacsamell kakaóval, gesztenyével és vöröskáposztalekvárral
17 órát sült sertés, petrezselyemmel töltött ravioli, póréhagymahab
Hokkaido-tok variációk: édes-savanyú saláta, brûlee és szorbet
Nem pont ezt ettük, de az összbenyomás hasonló.
Az elején még hoztak kenyeret vajjal és disznózsírral, ízelítőfalatnak egy rántottcsirke-golyót, amit sütötöklevesbe kellett mártogatni, a kávéhoz meg mazsolás stollent.
A fogásokról azt tudom mondani, hogy nagyon ügyeltek a jó alapanyagokra, és hogy ezek megőrízzék az ízüket. Nem volt agyonfűszerezve semmi, a szarvascombnak tényleg szarvasíze volt, kis játékot persze űztek az elkészítési módokkal (a krumplisaláta-szósz egy híg szaft volt, valóban ecetes krumplisaláta-ízzel, a póréból könnyű habot vertek). Inkább a variációk, az ételek összepárosítása és persze esztétikus elrendezése volt különleges. De, mondom, a vacsora az igazi, bár Dani menűjét akkor is tartják. És persze pinduri adagok, két-három villányi minden fogás. Mikor három órával az ebéd után egy karácsonyi vásárba keveredtünk, határozottan jólesett a sültkolbász és a káposzta illata.
Az étterem konyhafőnöke Kolja Kleeberg, aki igazi reneszánsz ember: természetesen kiadott szakácskönyvet, sűrűn szerepel a tévében, emellett saját zenekara van. Ha máshonnan is ismerős, akkor az a Lidl németországi hálózatából lehet, mert ő az egyik reklámarca a cégnek. Ezt nem teljesen értettem, de egy nyilatkozata szerint ő nemcsak a hótt-kizint, hanem az átlagember gasztronómiai nevelését is szívén viseli, blabla. A mester minket is üdvözölt röviden, de erőit főleg két (híres?) vendég kiszolgálására összpontosította, akiknek minden fogást személyesen vitt ki. Mi nem ismertük fel őket: középkorú, alacsony férfi és egy harminc évvel ifjabb szőke szépség. Oké, a lánya volt…
Az öt fogás közel három órán át tartott, úgyhogy ismét futva siettünk következő célunk, a Philharmonie felé. Itt a „Gipsy Chrismas Festival” című koncertre mentünk, ahol a The Gipsy Gentleman nevű zenekar játszott. Az első félidőben cigány nótákat, ez csak közepes volt, több tüzet vártam. Mondjuk az öt zenészből egy németnek, egy koreainak nézett ki. A második részben csatlakozott hozzájuk egy klezmerzenész külsejű hegedűs is, jazzt kezdtek játszani, ez már sokkal lelkesebben szólt. Ahhoz képest, hogy alig tudtam jegyet szerezni, negyedház előtt léptek fel a koradélutánban. Ráadásul jótékonysági koncert volt, de nem sikerült kiderítenem, milyen ügy javára. Viszont elénekeltették a Stille Nacht-ot a sokat látott, kőszívű stb. berlini publikummal, (ezen kívül a karácsonyi tematikát nem tudtuk tetten érni), aztán önhatalmúlag még két ráadásszámot is játszottak. Itt egy videó egy másik koncertjükről, más felállásban.
A ropogós hóban hazabaktattunk, ahol ezalatt Veronika hét órát töltött Christa, az új bébiszitter szárnyai alatt (aki vezető óvónő volt, civilben négyszeres nagymama, egyszeres dédanya). Még a tapasztalt szakember is elolvadt lányunktól, aki nyekk nélkül végigcsinálta a napot az idegen nénivel, együttműködött, kedves volt és búcsúzásul „ki, ki” (Tschüss) kiáltásokkal integetett neki.
Külföldön élni többek között azért érdekes, mert látjuk, hogy másképp is lehet csinálni a dolgokat, mint ahogy odahaza megszoktuk. Hogy gyors egymásutánban éltünk Izraelben és Németországban, így rögtön két ellentétes irányban is megfigyelhettük, mennyire másképp…
Jöjjön egy kis krossz-kulturális összevetés. Ne menjünk messzire, maradjunk a házunk tájánál. (Hogy összehasonlítható legyen, mindkét országban normál dolgozó középosztálybeliek közt éltünk.) Nem árulom el, melyik az izraeli és melyik a német módi, találjátok ki.
A kapu
A: mindig tárva-nyitva, féltéglával kitámasztva, a kapucsengő rossz, az összes levélszekrény feltörve fityeg. Hogy biztosra menjünk, a kapukódot kívülről ráfirkálták a bejáratra.
B: mindig zárva, a kapucsengő jó, és a házmester már érkezésünk előtt kitette rá a nevünket.
Lakásbérlés A: a beköltözés után három nappal kapjuk meg a szerződést, a tulaj is akkor olvassa el, a cuccait még további pár napig nézegetjük. Kitakarítani már nem volt ideje.
B: hetekkel a beköltözés előtt gondosan megtárgyalt és aláírt szerződés, a tulaj pontos leltárt mellékel a lakásban hagyott tárgyakról.
Javítások
A: a főbérlő nem titkolja, hogy a fürdőszobában penészes az egyik fal. Küld egy festőt, az először elhalasztja egy hónappal a munkát, utána lefesti, borravalót kér, a fal egy hónap múlva még penészesebb.
B: a házkezelőség levélben értesít, hogy a lakók tömegesen panaszkodtak a fürdőszobai vízóra-szerelvény-szelep-illeszték tökéletlen érintkezése miatt, így egyszerre fogják megjavítani az összeset. Én nem értem, mi ez, de a szomszédasszony megmutatja, hogy a vízórának ha lepattintom a karimáját, mögötte van a falban egy egycentis lyuk.
Parkolás A: öt autó tud szabályosan beállni az udvarba, úgy, hogy mindenki ki is tudjon állni, a helyeket érkezési sorrendben foglalják el. Ha nem szempont, hogy a többiek kiállhassanak, többen is elférnek, ilyenkor az útban levő autó szélvédőjén a sofőr otthagyja a mobilszámát. Kilenc autó volt a rekord, amit megfigyeltünk.
B: számozott, személyre szóló parkolóhelyek gondosan körberajzolva, szabálytalan parkolás nincs.
Kertgondozás:
A: az avart nem takarítják el, a gyepen rohad meg, termékeny réteget képezve a következő évre.
B: a ház körül folyamatosan nyírják és formázzák a sövényt elektromos fűrésszel, heti húsz órában, hatalmas zajjal, a lehullott leveleket összesöprik és előbb-utóbb a szemetes elviszi.
Míg terhes voltam Veronikával, rendszeresen beszélgettem vele gondolatban. Elejétől azt éreztem, hogy lány (ezt az ultrahang nagyjából a szülésig homályban hagyta), hogy nagyon kiegyensúlyozott, vidám, játékos, mozgékony, és hogy szeret hintázni. Ezek mind beigazolódtak, mintegy négy hónapja a „hinta-palinta” az egyetlen szó, amit stabilan mondogat.
Sztori. Mici egyéves szülinapi zsúrjára voltunk hivatalosak. Volt összesen öt kisgyerek, rengeteg ennivaló, nagy halom játék, és még egy hintát is felszereltek az ajtófélfára. Innen Veronikának megszűnt a külvilág, csak hintázni akart. Mikor végre abbahagytuk, mert ugye egyszer abba kell hagyni, félórás zokogós hiszti következett, semmivel nem lehetett lecsillapítani. Ilyen még sosem volt. Már mindenki a jelenséget elemezte, a jelenlevő pszichológusokat is beleértve, meg tanácsokat adott, meg mondogatták, hogy nem gond… Sikerült azt a benyomást hátrahagynunk, hogy kifejezetten nehezen kezelhető gyerekem van, akit rosszul is nevelek.
Veró 19 hónapos. És most tényleg kicsit nehezebb vele, amit én a napirend átalakulásával magyarázok. A napi két alvásra már nincs szüksége, az egy viszont nem elég. Ha délelőtt lefektetem, nem tiltakozik, de nem is alszik, játszogat az ágyában, míg ki nem szabadítom. Ha nem fektetem le, borzasztó fáradt és nyűgös. Aztán délután már alszik. Nem tudom, mi a jó napirend most, kísérletezünk.
Viszont nem beteg, ez nagy szó a fagyos-nyákos-havas későnovemberi időben. Újabb kunsztjai: énekli a „csip-csip-csókát”. Mivel a cs hangot nem tudja kiejteni, ez így hangzik: „ki, ki, ki”. A „tschüss” is „ki”-nek hangzik nála. Néha már mondja, hogy „mama”.
Házias. Kisseprűvel és partvissal lelkesen takarít. Ha szellőztetek, határozottan odalép és becsukja az erkélyajtót. Kidobja a szemetet. Szemét alatt a pénztárcámban talált fecniket érti, már több kupont és egy gyűröttebb öteuróst beleejtett a „Restmüll” tartályba.
Tud egyhelyben forogni. Továbbra is szeret képeskönyveket nézegetni, akár fél órán át is elszórakozik ezzel. Ha nem fáradt, a korlátba vagy falba kapaszkodva egyedül le- és felmegy a lépcsőn. Zsírkrétával próbál rajzolni, sikertelenül, de amíg nem figyeltem oda, rúzzsal a gyerekszoba küszöbére alkotott. Rögtön egy figuratív művet, én a "horgászó strucc" címet adtam neki.
Kedvenc ételei: főtt tészta, virsli, mozzarella, paradicsom, szőlő, gyümölcsjoghurt, rote Grützee, és persze az édességek.
A fenti eset dacára többnyire szociális, élvezi a gyerekmegőrzőt, újabban nem akar hazajönni.
És van új bébiszitterünk! Az előző is klasszul csinálta, csak egyrészt nagyon sokat kért, másrészt már egyáltalán nem volt szabadideje. Christa, az új, szintén óvónő, nyugdíjas, ma mutatkozott be Verónak és egymás keblén csüggtek. Szombaton élesben.
