Veronika 22 hónapos

Láttunk már szebb meg ügyesebb meg gyorsabban fejlődő gyereket, de olyat még nem, aki többet alszik.

A hónap eseménye lányunk életében az elutazásunk volt. Nagyon jól vette a kettesben töltött öt napot Csíkos Nagyival, nem sírt, egyáltalán semmi jelét nem adta, hogy bármi gondja volna. A fényképalbumot minden nap elővette és végiglapozta, de legtovább azokat a képeket nézegette, amelyeken ő maga eszik. Általában is szívesen néz olyan fotókat, ahol kisgyerekek esznek, hálás közönsége a bébiétel-reklámoknak, nagy „hamm” kiáltásokkal kommentálja.

És igen, folyton eszik… Bevezettük a tízórait, próbálom leszoktatni a déli alvás előtti tejről. Rengeteget eszik, és mellé még fél liter tej/tápszer is lecsúszik. Ha éhes, az etetőszéket ostromolja. Isztambulból hazatérve azt tapasztaltuk, hogy lányunk elkanászodott. Ha megunta az evést, lekéredzkedik a székből, aztán szaladgálva a lakásban tovább eszeget. Ha mi mást eszünk, mint ő, azt követeli, cserélgetni akarja a tányérokat. Ezekben most szigort vezettem be, evés csak asztalnál és partedliben.

Az is feltűnt, hogy lányunk fogai sárgák. Mivel azt nem engedi, hogy mi mossuk a fogát, ő meg csak játszadozott a fogkefével, most ráfeküdtem a kérdésre. Fogmosós videókat nézünk a Youtube-on, vettem neki egy könyvet a témában, együtt mosunk fogat és tanítom öblögetni is. Szebben gargarizálok, mint a Tévémaci. Remélem, nem mennek tönkre a tejfogai, mire rendesen megtanulja.

Egyre több szót mond. Általában megismétli, amit mondunk, csak még nagyon érthetetlenül. Új szavak: go (gomb), ogge (bögre), alma, torta, és még van sok… Ha kutyát lát, az „va(u)”, Skypeolásnál megkérdeztem, kit lát a képen, és „Ve”-vel felelt. Dani szerint a beszédet a másodlagos közlendőkre tartogatja, ami nagyon fontos neki, azt továbbra is sírással, mutogatással jelzi.  

Amikor azt csinálja, amihez legjobban ért

Rámenős. Eddig is az volt, szóval nem meglepő. A minap a játszótéren elvette egy másik kisgyerek labdáját és egyedül focizott vele, valahányszor visszaadtuk, mindig újra kitépte az idegen gyerek kezéből, míg a szülők nem szóltak, hogy ez „unfair”. Utána a hétéves nagyfiúk focilabdáját vette el. Ez nekem nem könnyű, egyfelől nem látom vészesnek két éves korban, másfelől azért próbálom csiszolgatni ezekben. Arra viszont büszke vagyok, hogy a gyerekmegőrzőben sose bántja a kisebb gyerekeket. Múltkor az egyik csecsemőnek átnyújtott egy vajas zsemlét, ez óriási gesztus, tekintve, hogy mennyire szeret ő maga enni. Sajnos a gyerekmegőrzőben mindig csecsemőkkel vagy jóval idősebb gyerekekkel van együtt. Ha kortársaira akad, nagyon örül, persze játszani még nem tudnak együtt, vehemens viselkedésével amúgy is megijeszti a félénkebb gyerekeket. Nagyobb is a koránál, és most újabb növekedésre készül. 

Itt épp Danit ijeszti meg rámenős, de baráti közeledésével

Helyi kultúra 2.

Vannak még látnivalók lakásunk ötperces körzetében! Például januárban nyílt meg egy múzeum a Karl-Marx-Allee egyik sarokházában, a számítógépes játékoknak szentelve. Komoly tárlatot láthattunk ma: kőkorszaki számítógépek (kinek mond az valamit, hogy ZX81?), az első játékok, a PONG-tol Super Marion át a Sim-ekig. Sokféle játékot ki is lehetett próbálni, és voltak korabeli játéktermi gépek, óriás joystick, tábla, amin állva táncolni kellett, Painstation (a játékosnak árammal fájdalmat okozó masina). A témának nagyon alaposan nekiestek: számos tabló tárgyalta a játékok különböző askpektusainak a fejlődését (3D grafika, hangok a prüntyögéstől Chris Hülsbeckig, online játékok, oktatási célú játékok, stb.). Mindegyik tablón kipróbálható játékok, megtekinthető videók, interjúk adtak lehetőséget a további böngészésre. Veró egész jól bírta, igaz, azon az áron, hogy átengedtem a terepet a témában jártasabb Daninak (így ezt a bejegyzést is félig ő írta), és magam továbbra is buta maradtam, Verót hajkurászva. Azért volt, ami őt is lekötötte. A 10-es nyitásnál elsőnek rontottunk be, de fél egykor már otthon aludt az ágyában. Így lehet. Az átlagos látogató egyébként 18 éves férfi volt.

Isztambul 3: Bizánci emlékek, török konyha és a másik Isztambul

Felmerül a kérdés, minek néztek minket a törökök. Első körben helybélinek, utána franciának (és ennek megfelelően Bon giornóval köszöntek). Általában a törökök nagyon kedvesek, persze mint turistának sokan akartak eladni nekünk valamit, de azt is kedvesen csinálták. Például minden étterem előtt áll egy beengedőember, aki egész nap kapacitálja az arra járókat, üljenek be. Lehet tőle kérdezni, és persze akkor sincs semmi, ha nem ülünk be. Mindez a turistanegyedekre áll, ahol fehér abrosz, angol nyelvű (rosszabb esetben az ételek fotójával kísért) étlap és alkohol várja a vendégeket. A külvárosban ezzel szemben terítetlen faasztal fogad, bor nincs az étlapon, meg angol étlap sincs, de a pincérek ott is elegánsak és a fogások is nagyjából ugyanazok. Miket ettünk? A levesekkel elszántan próbálkoztunk, ugyanis a várakozással ellentétben nem volt meleg a városban. Oké, Berlinnél melegebb volt, de a plusz kevés fokban átfáztunk az egész napos városnézésben, és sajnos a huzatos mecsetekben, kávézókban sem fűtöttek annyira, hogy átmelegedjünk. Szóval levesek: ettünk ízetlen joghurtlevest, lencselevest, pikáns csicseriborsólevest, citromos csirkelevest. Főfogás: a kebab és társai (az elmaradhatatlan, uncsi szalmakrumplival), a darált húsos gombócok (köfte), a darált hússal töltött palacsinták, pizzák. Ami érdekesebb volt: gyüvecs (lecsós csirke), egy lecsós-gombás szószban tálalt hal, és az „imám elájula” nevű, paradicsommal töltött sült padlizsán. Egyszer direkt beültünk egy nyugatiasan kinéző bárba, ahol nemcsak köftét tartottak, a pincérek öltöny helyett pólót viseltek, a nyerstégla falat puha, svájcisapka szerű gombok díszítették, és dj keverte az ambient zenét. Itt kicsit megvariálták a hagyományokat, és a szőlőlevelet nem rizzsel, hanem magyarosan hússal töltötték. És volt tengeri gyümölcsös tagliatelle is. Ha egy étteremben azt látjuk, hogy csak férfiak ülnek az asztaloknál, nem kell pánikba esni: általában az emeleten van a családi szoba, ahol magányos nők, és nő kíséretében levő férfiak esznek.

A Kék mecset udvara

Mecsetek. Megnéztük a Kék mecsetet, amit a helyiek nem így hívnak, 17. századi és tényleg szép kék virágdíszes csempék borítják belül. És még néhányat, de valahogy azok is ugyanolyanok voltak: négyszögletes, boltíves udvar, lábmosó kút (cipőt levenni!), kecses minaretek, kupolás tető, benn virágdíszes csempék. Ugye itt a keresztény templomokat is mecsetnek használták a török uralom máig tartó évszázadaiban, a Hagia Sophiát is. Ez ma múzeum, ez is nagyon szép, eredeti 12. századi freskókkal és mozaikokkal. Az egyiken egy Árpád-házból származó bizánci királyné látható, Iréne (lánykori nevén Piroska). 

A Hagia Sophia

Mozaik a Hagia Sophiában

A Hagia Sophia előtt egy hatalmas sátor fogadott. Találjátok ki, melyik ország hirdette magát turisztikailag! Szabad a gazda? Nos, Irán. Utazzon ön is Iránba! Ezen szétröhögtük magunkat, de a pavilonban teljesen komoly standok mutatták be az egyes tájegységeket, szórólapokkal, népviselettel, potya rágcsálnivalóval. Majdnem vásároltam egy doboz szinte ehető kekszet, de mivel angolul nem volt ráírva, hogy „made in Iran”, nem lehetett volna felvágni vele.

Szintén bizánci a Chora templom, amiben döbbenetesen szép eredeti freskók és mozaikok élték túl a törökök képromboló hevületét, de sajnos vakuval nem engedtek fotózni…

Megnéztük még a Dolmabahce palotát, ahova a Topkapi után költözött az uralkodó a 19. században, és egy a hadsereg fejlesztésére kapott nyugati kölcsönből emelték. Ez végig neoklasszicista-rokokó stílusban épült, a berendezése is ilyen, vezetéssel bejártuk a pazar termeket és a kopottas háremet, emellé egy órakiállítás is járt.

Önhibánkból megtekintettünk egy dervisműsort is. Valójában török táncestet akartunk, de arra nem volt jegy, és az iroda jól áttett minket a másnapi, kevésbé frekventált dervisporgramra. Mondjuk az épület, egy 16. századi török fürdő, hangulatos volt, kaptunk ingyen üdítőt és lokumot (ragacsos cukorka, brr), de aztán egy órán keresztül népies török hangszerek meditatív nyenyerészése közben egyhelyben forogtak a köpenyes, hegyes szőrsüveget viselő dervisek. Kaptunk egy szórólapot a szufi misztikáról, de ez sem segített.

A Yerebatani-ciszternák: 16. századi boltíves víztároló, James Bond is forgatott is

Az első négy napban végig a belvárosban mozogtunk, ahol mindent ötpercenként felsöpörtek, rendőrök vigyázták a békét, minden fejlett és kulturált volt, mi pedig már fel is vettük gondolatban Isztambult az EU-ba. Az utolsó nap aztán ezt úgy módosítottuk, hogy csak a belváros csatlakozzon. A messze eső Chora templomtól hazagyalogoltunk, és itt teljesen turistamentes por, dugó, szmog, ronda házak, filléres kínai cuccokat áruló üzletek fogadtak, és a kendős nők közé jónéhány csadoros is vegyült. (A belvárosban a fejkendő is ritka madár volt.) Jobban megnézve ezek a fekete gúnyák kamaszlányokat rejtettek. A parkokban férfiak üldögéltek a padokon, többnyire egyedül, minden látható elfoglaltság nélkül. A hentes kedvesen pózolt nekünk a hűtés nélkül tárolt nyers birkafejekhez, a boltokban szintén szabadon lógtak a nyúzott bárányok és talán marhagyomrok. (Disznót ne keress!) Dani szerint azért, mert most úgyis hideg van, de szerintem nyáron sem viszik be a birkákat egy hűtőházba. Nem tudom, az EU tud-e erről.

Kendős nők Üszküdárban

Zárásnak még két megfigyelés:

1. Az Izraelben megszeretett szabadtéri konditermeket Isztambulban is megtaláltuk. Kopottabb kivitelben, kevésbé jó állapotban és senki sem edz rajtuk.
2. Tudtátok, hogy Isztambul tűzoltóságát Széchenyi fia, Széchenyi Ödön szervezte meg?

Vége.

Szülinapok

Még az isztambuli beszámoló folytatódik, de addig is: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, DANI!

Kérdés ezzel kapcsolatban: pár nap múlva az én születésnapom is eljön. Milyen ötleteitek vannak a nap eltöltésére? Dani elutazik, én szalma leszek Berlinben az ismert kétévessel.

Isztambul 2: Frida Kahlo, Agatha Christie és a modern vécé

Isztambul ázsiai oldal, sirállyal (Dani fotója)

A koncert után jó későn kerültünk ágyba, viszont reggel 6-kor kopogtak a szoba ajtaján, téves ébresztéssel. Utána a müezzin óbégatása következett. Sebaj, majd a bazár felvillanyoz. Jelentem, elmúltak azok az idők, mikor honfitársaink olcsó bőrdzsekiket hoztak haza Isztambulból. A nagy bazárban minden meglepően drága volt, a kínálat pedig nem különbözött az utcai szuvenírárusokétól. És van egy megrázó hírem. Emlékeztek, vettem egy én-vagyok-táskát ősszel Berlinben, ami az eladó szerint Spanyolországban készült. Nos, Isztambulban minden boltban ugyanilyen mintájú hímzett táskákat, sőt körömcipőket és csizmákat árultak. A bazárban az eladók rohama, a „mennyit adnál érte” stressz, és a kismillió, teljesen egyforma választékú bolt megbénított minket, és nem vettünk semmit. Pedig én odavagyok a hímzett etnojellegű cuccokért. Az árak még a lealkudható 30 % beszámítása után is jóval magasabbak voltak, mint a berlini láncoké.

Bár az ovis méretű hastáncos ruha még jól jöhetett volna farsangra

Bánatunkban Beyogluba mentünk. Ez a trendi szórakozónegyed, fő attrakciója egy sétálóutca, végig éttermekkel és menő üzletekkel, szépen felújított házakkal. Egy kis századeleji antik villamos közlekedik rajta, egy pályán, kitérő rendszerben. Ottlétünkkor Valentin-nap tiszteletére szivecskés világítófüzérek díszítették. Amúgy is a törökök igyekeztek a Valentin-napot méltón megünnepelni, rengeteg virágot meg szív alakú tortát láttunk.

A közelben van a Pera-múzeum, ahova egy Frida Kahlo-kiállítás vonzott be minket. Kahlotól és férjétől is kb. 8-8 eredeti festmény (tekintve, hogy Frida életműve 120 kép, ez egész jelentékeny szám) emellett több rajz, vázlat, fotó. Jó volt, és nem éreztem azt a „Monet és barátai” típusú lufifújást, ami mostanában jellemző. A múzeumban emellett egész döbbenetes módon volt egy kiállítás 19. századi orosz festményekből, amelyek Moszkvából érkeztek ide, továbbá egy válogatás régi isztambuli látképekből és anatóliai súlyokból és mértékegységekből. Van magyar vonatkozás is: decemberben zárt be a Csontváry-tárlatuk.

Innen átsétáltunk az art deco Pera Hotelba, aminek kávézójában Agatha Christie írta a Gyilkosság az Orient Expresszen-t. Kicsit lézengtünk a hotel publikus tereiben, és felfedeztük ezt a cuki art decós liftet. Működik!

Ha már múzeum: a tengerparton van az Istanbul Modern, egy öt éve nyitott gyűjtemény. Szerettünk volna kis áttekintést kapni a kortárs török művészetről, ez teljesen sikerült is, egy jó kis tárlat mutatja be, hogyan az édeskés orientalista 19. századi festmények után (amik ugye a muzulmán képtilalom okozta teljes hiátust követték) hogyan zárkózott fel a helyi képzőművészet a kurrens nemzetköz irányokhoz. Emellett több kortárs installációt, és egy klassz kínai fotókiállítást is tartottak, de ami teljesen lenyűgözött, az a múzeum büféje. Ki ne hagyjátok! A Boszporuszra néző hatalmas, faltól-falig üvegablakok, lenyűgöző kilátással! A design is teljesen rendben volt, a falba bevakolt, kilógó borosüvegekkel, és az áfonyás csokiparféban sem találtunk hibát (faltól falig árak…)

Ennyi modernség után pár szót a „modern vécé”-ről. Ez egész pontosan egy vevőcsábító felirat volt a parkban, ahol a koncert felé siettünk, így nem próbáltuk ki. De jelenthetem, Isztambulban ahol csak jártunk, mindenütt tiszta és rendes vécé fogadott, kéztörlővel, szappannal, gyakran automata tisztítással, és mindenütt bidével kombinálva. Néhány helyen (pl. mecsetben) találkoztam „taposós” alkalmatossággal is, de az is vízöblítéses, tiszta és rendes volt. Gondolom, ehhez képest definiálta magát a modern vécé. Elnézést. Amilyen a mosdó, olyan a törölköző, ahogy Pöttyös Nagyapa mondaná.

Az Istanbul Modern kertje

Isztambul 1: Topkapi szeráj, zenei élet és köztisztasági kérdések

Mivel kevés időnk volt, nem gondoltam, hogy sikerül a turisták főcsapásairól letérni, ehhez képest már a 30 kilométerre levő, ázsiai reptérről tömegközlekedéssel mentünk be a városba. Összehasonlításképpen: a hotelünk 65 euróért ajánlott transzfert, a legolcsóbb taxi 50 euró lett volna, így fejenként 3,50-ből megúsztuk, és hajnalban utaztunk komppal a Boszporuszon Ázsiából Európába!

Isztambulnak igen fejlett a városi közlekedése: van két metró, néhány villamos, számolatlan busz, kompok, siklók… Busszal csak egyszer utaztunk, a többinél zsetonnal működő kapuk engednek be a megállóba, és minden megállónál van zsetonváltó automata. Némi kompatibilitási gond: a villamosra való zseton nem jó a kompra, egy harmadik kell a földalatti siklóra(csak az egyikre, a másikra jó a villamosos), és a Beyogluban közlekedő nosztalgiavillamos megint nem fogadja el…

De már ez is mutatja: Isztambulban rend fogadott minket. (Főleg, miután a reptér felé szombat éjjel végigmetróztunk Berlinen, felújítódó és elterelt járatok, felüljárók és pótlóbuszok között, az állomásokon söröző punkok társaságában.) A turistalátványosságok közelében folyamatosan rendőrök őrködtek, még a gesztenyeárusok is számozott, regisztrált kézikocsin árusítottak. A nagyobb nevezetességeknél mindenütt elektromos beléptetőkapu és futószalagos biztonsági ellenőrzés fogadott. Tudtátok, hogy tavaly Pécs mellett Isztambul volt Európa kulturális fővárosa?

Az első nap persze használhatatlanok voltunk az éjszakai repülés miatt. A hotelban nagyon kedvesen fogadtak minket, de egy óra előtt nem tudtuk elfoglalni a szobát, viszont egy soron kívüli reggelit kidumáltunk. Nagy meglepetésemre bundáskenyeret is adtak. A szállónk négycsillagos volt, ez mondjuk a gyakorlatban inkább hármat jelentett, de a belváros legközepében, öt perc sétára a Hagia Sophiától meg egy halom fontos látnivalótól, amelyek egy kupacban vannak.

Az a bejárat, amit csak a szultán használhatott

Például a Topkapi Szeráj, egy hatalmas palotakomplexum, ahol a 15. századtól a 19. századig székelt az uralkodó. Itt rögtön a bejáratnál egy teljesen elmellőzött, 6. századi kis székesegyház áll, a Hagia Irene, amit egyébként zárva tartanak, de épp egy kis kiállítást idehoztak a régészeti múzeumból, ókori anatóliai leletekből. Azért sutyiban a templomot is megnéztük. A Topkapiban rengeteg épület és kisebb kiállítás fogadott. Végig lehetett menni a háremen, a szultáni kihallgatószobán, a szultánfiúk körülmetélésére szolgáló termen, aztán külön tárlatok mutatták be a szultán ruháit (nagy hatást tett ránk egy számmisztikusan kitöltött, sudoku-jellegű ábrákkal díszített talizmán alsóing), az ajándékba kapott kincseket (rengeteg drágaköves trón és 86 karátos gyémánt), a szultánok arcképeit, hintóit. Néhány ereklyét is őriztek, például Mohamed próféta lábnyomát, szemfogát, és a szakállából néhány szálat. Nem vicc. Imaidőben pedig a múzeumban egy kihelyezett müezzin énekelte el az imákat az egyik teremben. Csíkos Nagyitól kaptunk egy 1973-as, magyar útikönyvet, ami meglepően időtállónak bizonyult, abból megtudtuk, hogy még szultáni konyhaneműt, egy kivételes porcelángyűjteményt és magyar tárgyú miniatúrákat is tartanak, de ezeket éppen renoválták. Így is jó négy órát elidőztünk a palotában.

Kendős látogatók a Topkapiban

A háremben

Este koncertre mentünk. Eléggé sikerült bénáznunk, a koncertterem légvonalban talán 6 kilométerre lehetett, ezt tömegközlekedéssel 2 óra alatt értük el, többszöri eltévedéssel. Viszont így ízelítőt kaptunk a török kedvességből. Először, mikor nem volt zsetonunk a siklóra, az ötvenlírást pedig nem fogadta el az automata, egy angolul nem tudó bácsi engedett be a kapun a saját bérletével. A koncertterem egy parkban volt, túl a térkép szélén, itt sokat gyalogoltunk, végül találtunk egy egész modern épületet, ide bementünk. Sokan gyülekeztek, mindenki a mínusz második emeletre ment, ahol valóban egy hatalmas terembe érkeztek a látogatók… A gyanús csak az volt, hogy a férfiak mind öltönyt, a nők fejkendőt viseltek, a jegyünket pedig senki nem kérte. Nem így képzeltük a világzenei koncert publikumát. (Szerintem termékbemutatóra érkezhettek.) Az egyik ajtónálló aztán visszavitt minket a parkba, és megmutatta a koncerttermet, egy másik épületben. Itt újabb csalódás fogadott: a büfé az ilyen helyeken szokásos rákos szendvics helyett chipset tartott, a ruhatárba pedig szemlátomást csak mi adtuk be a kabátunkat. Erősen gyanakodva ültem be a sok kabátos ember közé, de a Kollektif Istanbul zenéje győzött! Népzenét játszottak, néha popos, többnyire dzsesszes feldolgozásban, tradicionális hangszerekkel, rengeteg vendégművészt is behívva. A közönség a végén már táncolt a széksorok között. Nagyon klasszak voltak, vettünk is tőlük cd-t. A cd anyaga szerint nem is török, hanem balkáni, macedón, görög stb. népzenét játszanak. Bár ezt nehéz szétválasztani a sokszázados együttélés miatt. Csak azért szégyenkeztünk, mert nem ismertük fel Selim Seslert a színpadon. Ő egy híres török klarinétos. Az utunk előtt két filmet néztünk meg Isztambulról, és ő mindkettőben hosszan szerepelt. Az egyik egy útifim volt, a másik Faith Akin Crossing the Bridge című filmje, egy alapos és kicsit unalmas összeállítás az isztambuli zenei életről. Harangozó Teritől a P-Mobile-on át a Bëlgáig, kábé. Na, abban meg ő képviselte a népzene-világzene vonalat. De elég messze ültünk a színpadtól, és etikusan nem mentünk előre az üres helyekre (a többiek bezzeg igen), és rengeteg vendégzenészt behívtak egy-egy nótára. Egyébként nem volt hideg a teremben, a kabátügynek mélyebb kulturális okai lehetnek.

Kis ízelítő a zenéjükből:

A rákövetkező nap egyébként a Liszt Ferenc Kamarazenekar lépett fel a helyen. Hazafelé végigsétáltunk Sisli városrészen, ami állítólag a legnyugatiasabb, és európai stílusú házak vannak benne. De nekünk máshol se tűnt fel a házakon semmi különös. Isztambul utcáin nehéz szemetest találni, mégsem koszosak. Úgy tűnik, van elég ember arra, hogy félóránként felsöpörjék a járdát. Itt éjjel viszont találkoztunk a szemétszállítókkal, akik a házak elé helyezett nejlonzacskókat elviszik. Ővelük versengve filézték ki a szemetet a szobányi talicskát toló emberek, akik a továbbfeldolgozásra érdemesnek tűnő zsákokat magukkal vitték. Szelektív szemétgyűjtést egy-két elit helyen (reptér) kívül nem tapasztaltunk.

Idekívánkozik a kép: "repülő szőnyegre" dobálják le a szemetet a Kék Mecsetben. A zsákok az évek alatt összegyűlt cipőre húzható nejlonokat tartalmazzák.

Megjöttünk

Gyorsjelentés: megjöttünk Isztambulból, minden jól sikerült, és Veronika is remekül vette az itthonlétet Csíkos Nagyival.

Ha szusszantam, lesz részletes beszámoló, addig is: Isztambult azoknak ajánljuk, akik egy enyhén egzotikus helyre és sok látnivalóra vágynak, amely a legjobb értelemben fel van készülve a turisták igényeire. Meleg viszont nem volt.

A képért elnézést... Verónak akartuk testközelbe hozni a mesés Keletet.

Berlinale

Berlin a filmfesztivál lázában ég. Én is, úgyhogy Csíkos Nagyi felügyeletét kihasználva egy mozit még kipréseltem magunknak az élettől. A Hi-So című thai filmre esett a választásom. Először megpróbáltam online jegyet venni: kedd reggel 10-től lehetett, az első öt percben túl volt terhelve a rendszer, a hatodik percre elfogytak az online könyvelhető jegyek. Ezután elrohantam a hozzánk legközelebbi jegyárusító helyre, és negyven perc sorbanállás után megszereztem a zsákmányt.

A film egész valószínűtlenül unalmas volt. Pedig a rendező is eljött, és a vetítés után felelt a kérdésekre, így legalább megtudtuk tőle, mi a film alapkonfliktusa: hogy az Amerikában tanult főhős visszatérve milyen idegennek érzi magát Thaiföldön. Mondjuk szerencsés lett volna, ha erre a film is utal, de abban nemhogy konfliktusnak, cselekménynek csíráját sem tudtuk felfedezni. Abban bíztunk, hogy bemutatja a mai Thaiföldet, de végig egy lepukkant hotelt mutattak. Ráadásul „film a filmben” szerkezettel egy forgatáson játszódott, ahol a főhős emlékezetvesztéssel, kötéssel a fején sétál egy romos házban és mélyen néz. Miért gondolják a filmrendezők, hogy mindenkit annyira érdekel a filmezés, mint őket?

A képen: a Berlinaléval márkázott bio-fairtrade csokoládé, ami viszont finom volt.

És most tényleg elutazunk Isztambulba.

Marx in Istanbul

Jelentem, holnap este elutazunk Isztambulba. Csak mi ketten nagyok. Már befutott Csíkos Nagyi, aki Veronikára fog vigyázni ezalatt. Öt teljes napunk lesz a városra, és ugyanennyit töltünk távol, ezt úgy oldjuk meg, hogy éjszaka utazunk. Repülőjegy, szállás, reggeli van, a többit majd mi megoldjuk két útikönyvvel. Egész hihetetlen lesz úgy várost nézni, hogy nem emelgetünk babakocsit a lépcsőkön, nem lötyög cumisüveg a retikülben, nem altatunk nyűgös babát mei-taiban.

Verónak már napok óta elutazósat báboztam a játékaival, egyébként meg intenzíven bízunk stramm, kiegyensúlyozott gyerekünkben (és anyánkban:-).

Még a dadust kihasználva elszaladunk a Berlinaléra, aztán tényleg elutazunk!

Felpörögtünk

A hét nagyon intenzív volt. Előkerült és meglátogatott két régi ismerős (külön), az egyik maga Pompéry Judit, a berlini kulturális élet nagyasszonya, aki egy igazi kastélyban lakik és ott szalonokat ad. A következő szalonra meg is hívott minket. Ez volt hétfőn és kedden, szerdán pedig elmentem a Collegium Hungaricumba, ahol a magyar médiatörvényt vesézték a magyar illetékesek és német szakértők. Sok újat nem tudtam meg, de olyan mértékű gyes-szindrómám van, hogy ha az urak a tyúkszemükről értekeznek, az is felderítette volna a szellemi horizontomat.

Csütörtökön Dani elkezdett németórákat venni, tádádám! Én pedig a héten eddig minden nap voltam edzeni a konditeremben, azaz Veró minden nap szocializálódott 1-2 órácskát a német (bolgár, olasz, orosz stb.) kisgyerekek között. Délelőtt, amikor járunk, főleg csecsemők vannak (rendes német gyerek egy éves kortól oviba jár). Veró pantomimmal kérni szokta, tegyék be őket a bébihintába, és ő lelkesen hintáztatja őket. Ma pedig kimenőnk lesz, a terv szerint a korcsolyapályára megyünk. A szezonban először, de mivel mi öt éve ott ismerkedtünk meg, tartozunk ezzel a látogatással.

Az utolsó foglalt ház Friedrichshainban

Szégyellem, de Veronika és én a lakás egy kilométeres körzetét ritkán hagyjuk el. Azért ott is történnek dolgok! Szerda reggel a Frankfurter Tornál útlezárás fogadott, fekete ruhában, fekete kapucniban tüntető tömegek, dobásra előkészített üres üvegek, a tömeget feszülten terelgető rendőrök, a boltosok pedig aznap valamiért nem tették ki az utcára az akciós párnákat. Vajon miért tüntettek? Mit tippeltek?

Én nem jöttem rá, de a konditeremben a gyerekgondozónő (talpig feketében) felvilágosított. A közelben van az utolsó foglalt ház Friedrichshainban, ahonnan ma kilakoltatják a lakókat. A házat magam is ismerem, többször elmentem előtte. A foglalt ház tipikusan berlini jelenség, de már itt is kezd kihalni, egy jó és magyar nyelvű összefoglalás róla itt. A Liebigstrasse 14-et 1990-ben foglalták el a lakóik, akikkel utána törvényes bérleti szerződést kötöttek. A ház időközben egy magáncégé lett, ami most fel akarja újítani és drágán kiadni, a régi lakóknak menniük kell. Erre nem voltak hajlandók, így szerdán a kilakoltatásukhoz több száz rendőrt kivezényeltek, akik nagy nehezen elfoglalták a házat. Eközben Friedrichshain más részein is tüntettek a szélsőbalos alterszcéna képviselői, akik a városrész dzsentrifikációja és az alternatív életforma eltűnése, a gátlástalan ingatlan-nyerészkedés miatt aggódnak. (Tényleg az volt az egyik utolsó ház.) A nagy aggódásban azért rendesen összecsaptak a rendőrökkel, száz rendőr megsebesült, 82 tüntetőt letartóztattak, az anyagi kárt egymillió euróra becsülik (vandalizmus, környékbeli üzletek károsítása). Akit bővebben érdekel a sztori, „Liebig 14” címszóval keressen rá.

Ma reggel a Frankfurter Alleen már csak egy felgyújtott kuka hamvai és sok üvegtörmelék emlékeztettek a tegnapra…

A bébiszitter, aki a szomszédban lakik, még elmagyarázta, azért voltak mind feketében a demonstrálók, hogy a rendőrség nehezen azonosíthassa őket. Hát ilyen veszélyes helyen lakunk a nyugis izraeli életünk után.