50 éve épült a Fal: egy magyar szemtanú visszaemlékezése

Holnap, augusztus 13-án lesz ötven éve, hogy megépült a Nyugat-Berlint 28 évig körülvevő fal. Ez alkalomból városszerte programok és megemlékezések zajlanak. Én egy magyar szemtanú, Csíkos Nagyi visszaemlékezését közlöm, aki közvetlenül a fal felhúzása előtt, 1961 júliusában tizenkilenc évesen járt Kelet-Berlinben.

1961 nyarán apám nagy nehezen elintézte, hogy a nyári szünet egy részét az NDK-ban élő rokonoknál tölthessem. Ez óriási dolog volt. Én azt megelőzően nem láttam olyan embert, aki külföldön járt volna, békés céllal, saját jószántából.

1961 júliusában Berlin egy város volt. Mi Ancsi nénivel többször átmentünk Nyugat-Berlinbe az S-Bahn-nal, de nem lehetett észrevenni, hol, mikor. Amennyire emlékszem, a Kurfürstendamm-on sétáltunk és kirakatot néztünk. Nekem Pest után már Kelet-Berlin is sok volt, túl pompás. De Nyugat-Berlin felfoghatatlan volt. Rossz szó, hogy kirakatot néztünk, mert az egész járdát elfoglalták az áruházak előretolt pultjai. Soha nem látott színek és áruk, nem tudtam velük mit kezdeni. Volt egy türkizkék, törökmintás nagy kendő, ami szoknya is, nem egy, de ezer árnyalat. Annyira távoli volt, hogy még csak vágyakozni sem tudtam utánuk.

Amit a politikai és gazdasági helyzetről tudtam, azt Karcsi bácsitól, ha néha megjött az edzőtáborból. Akkor volt a híres Hruscsov-beszéd . Ők féltek, hogy akár háború is lehet. Aztán hallottam, hogy a nyugat-berliniek átjönnek keletre élelmiszerért, sörért, használati cikkért. Kelet-Berlinben ez nagyon olcsó volt, nyilván az alacsony keleti fizetésekhez mérték és támogatták az árakat. Szintén hallottam, hogy ez az NDK-nak naponta milliárdos veszteség.
Én nem értettem, hogy lehet egy város egy másik ország közepén. Mintha mondjuk Buda Ausztriához tartozna. De 19 évesen nem sokat foglalkoztam az üggyel. Az akkori NDK-ban is sokkal jobban éltek, mint az én családom Pesten. Nálunk a romos házakat valahogy lakhatóvá tették, de még a komfortos lakásokban sem volt meleg víz. Csak a konyhát fűtöttük. Berlinben a város közepe romos volt, de kifelé nagyon szép új házak, jó lakások épültek, jó fűtéssel, szép fürdőszobával, belső kerttel.
Aztán augusztusban Budapesten tudtam meg, hogy felépült a fal. 19 évesen nem nagyon érdekelt. 

Egy év múlva egy utazási irodánál kezdtem dolgozni. Ahogy addig nem tudtam, hogy van olyan, hogy külföldi utazás, 62-ben nem tudtam, hogy van utazási iroda. Hát odakerültem és hamarosan ki is küldtek Berlinbe.
1963 szeptemberében Kelet-Berlinbe mentem, az állami utazási irodák konferenciájára. Városnézést is kaptunk és benne volt a Brandenburgi Kapu. Mint fontos idegenforgalmárokat, felvittek minket a kapura is, vagy a ráépített emelvényre és onnan néztünk át nyugatra.
A kapu másik oldalán szintén volt emelvény, ahol a nyugati turisták néztek át keletre. Pontosabban, néztük egymást. Komoly idegenforgalmi látványosság volt. A kaput szinte mindig láttam, ha NDK-Berlinben voltam: a Staatsopertől sincs messze, vagy a magyar követségtől, a külkereskedelmi minisztériumtól. Aztán lebontották a falat.

1963-ban a kelet-európai idegenforgalmárok a Brandenburgi Kapun

Hogy mit gondoltunk a falról? Nyugat-Berlin egy másik ország volt. Akkor az teljesen normális volt, hogy határnak is lennie kell. Ahogy volt osztrák-magyar határ, azon sem lehetett csak úgy átmenni. Az akkori eszünkkel természetes volt. Ezt a falat nem lehet kiragadni, csak úgy reális, ha valaki az egész akkori életet, körülményeket érti. A szocialista országokban alacsony fizetések voltak és alacsony árak, állami támogatások. Sem a forint, sem a keletnémet márka nem volt konvertibilis. A határok nem voltak átjárhatók a keleti és a nyugati országok között. Ha ezt valaki érti, akkor az egész fal nem furcsa. 

Köszönöm a beszámolót Csíkos Nagyinak. A legfelső kép a Bundesregierungtól származik, az alsó kettő a családi archívumból. Mindkét képnek a balszélén látható az ifjú Csíkos Nagyi.