DRÚZOK filmen

Izraeli filmkritika, megint.

A szíriai menyasszony olyan film, amit végig lelkesen kiabálva néztünk, mert ugyanazokban a drúz falvakban játszódott, ahol mi is kirándultunk júniusban. Ismét láttuk a dimbes-dombos Golán-fennsíkot, a függőleges falra épített durva betonházakat, a fehér fátylas, fekete ruhás nőket, a fehér micisapkás drúz egyházfikat, a Szíria függetlenségét ünneplő, borzalmas emlékműveket, még a zöldbabos, töltöttkáposztás ünnepi étkekre is vetett a kamera egy pillantást. Az általunk hiába keresett "kiabálós hegy" is szerepelt a filmben, ahol az izraeli megszállás miatt szíriai rokonaiktól elszakított drúzok hangosbeszélőn kommunikálnak a határ túlfelére. Olvassátok el beszámolómat az izraeli blogban.

A film alaphelyzete: egy fiatal lány az esküvőjére készül. A vőlegény és a menyasszony rokonsága azonban nem fog együtt ünnepelni, és a lány az esküvő után soha többet nem látja a családját: a jövendőbelije ugyanis Szíriában él. A kicsinosított menyasszony az ünneplés után különengedéllyel átkel a lezárt határon, elveszti izraeli papírjait, szír állampolgárságot kap, és többé nem térhet vissza. Mindezt egy férfi kedvéért, akit sosem látott.

Ez a háttér annyira éles, hogy az előtérben játszódó konfliktusok elhalványulnak hozzá képest. A film egész másnak mutatta a drúz életet, mint ahogy mi láttuk. Mi prosperáló, a többi vitatott területhez képest hihetetlenül békés falvakat láttunk. A film inkább arra koncentrált, milyen áldozatokkal jár a hagyományokat követő életforma, a nagycsalád köteléke. Tudtuk, hogy a drúz vallásba nem lehet beházasodni – a film tanulsága szerint kiházasodni sem, a család nem tud megbocsátani annak a fiúnak, aki orosz nőt vett feleségül.

A filmben öt nyelven beszélnek, a zenét pedig a Bolgár Szimfonikus Zenekar adta. És persze ennyi drúz színész nincs a világon, úgyhogy izraeli arab színészek játszották a szerepeket. Mondanom sem kell, német kooprodukcióban készült ez is, emellé a franciák is beszálltak.

(Fent: kép a filmből. Lent: a mi egyik fotónk.)