Találjátok ki, ki lehetett?
Berlini társaséletünk három pillére továbbra is Vera néni, Claudia, a szomszédasszony és a neten megismert magyar anyukák. A korábbi ittlétünk alatt begyűjtött tíz ismerős közül még senkivel sem találkoztunk. Mindenkinek írtam még szeptemberben, mindenki válaszolt, most nagyon elfoglalt, de pár hét múlva boldogan… Azóta semmi. Legtovább Dagmar jutott, csoporttársam a hajdani egyetemi programból, ő már kétszer majdnem meglátogatott, de egyszer beteg lett a gyereke, másodszor pedig az Alexanderplatzig jutottak, ott Felix annyira fázott, hogy visszafordultak.
Az első vacsoravendégünk így meglepő módon Hamdan lett, egyenesen Betlehemből. Emlékeztek a fiúra, aki a palesztin sérültek jogaiért küzdött? A sors Berlinbe hozta, mint másokat is már, és felugrott hozzánk, ez persze a két mankóval a havas-jeges télben cseppet sem volt egyszerű, így erősítésnek elhozta a nyolcvanéves szállásadóját, Davidot. Ő egy nyugalmazott brit orvos, kalandos élettörténettel, nekünk csak annyit sikerült elcsípnünk belőle, hogy Berlinben volt sorkatona, mikor a Fal épült, egy évtizedet élt palesztin területen, és most Berlinben kötött ki. Megtárgyaltuk a palesztin civil szervezetek nehéz helyzetét. Úgy tűnik, a Hamdan által létrehozott alapítványt lenyúlta a helyi politika Betlehemben, ő pedig Berlinben próbál új életet kezdeni. Ezt eleinte nem teljesen értettem, de mikor Hamdan elmesélte, hogy Betlehemben nemcsak tizennégyen laknak együtt, de neki lakáskulcsa sincs, és (27 évesen) a mamájától kell engedélyt kérni, ha későn ér haza, immár én is csak sok sikert tudtam kívánni a vízuma meghosszabbításához. David nagyon lelkes volt, akármit mondott Hamdan, rögtön rávágta, hogy "he's a genious", valamint, hogy Hamdan forduljon a Rosa-Luxemburg Alapítványhoz. Egy kis bor is fogyott, de a mamának ne szóljatok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése