Veronika 16 hónapos

… meg egy kicsi. Napról napra változik a lány. Dani szégyelli, de nem tud már csodálkozni, én viszont folyamatosan ámulok. Olyan, mintha most születne. Bár most már mi is féltjük a folyamatos ország-, lakás-, és életformaváltásoktól (a zenei stílusok váltogatása szerencsére még odébb van), nagyon jól vette a Berlinbe költözést. Az egyetlen észlelhető hatás az volt, hogy a napirendje megcsúszott egy órával, majd pár nap múlva visszaállt.

Az új lakás őrülten stimulálja. A rengeteg helyiség, a magas küszöbök, a hűtőmágnesek, az alacsony polcok – megannyi felfedeznivaló. Veronika egy saját szobát is kapott, ami az eddigiektől eltérően nem lomtár, hanem igazi gyerekszoba. Megörökölte a főbérlők gyerekének játékait, és nem tud velük betelni.

Folyamatosan tanul. A tanulása három fázisba osztható. Az első a tagadás: valamit mi szívesen meg akarunk tanítani neki, de ő ellenáll (ilyen a fogmosás vagy bilizés). A második: mikor akarja már önállóan csinálni, de nagyon rosszul (kanállal evés). És végül, amit már jól tud (fotelba felmászás). Minden nap csinál pár új dolgot. Csak sorolom. Elkezdett széken ülni, már maga is felmászik. Krétával rajzolni. Kanállal, villával eszegetni. Pohárból inni. Ma először ugyanazt ebédeltük (brokkolileves, joghurtos csirke rizzsel), ő kézzel tette a szájába a falatokat. Járunk játszótérre, ahonnan nem lehet hazahozni. Rúgja a labdát, hintázik, idegen gyerekek játékait elveszi. Sokat megy, ha közben elejt egy tárgyat, azért lehajol, vagy leguggol, és feláll. A lift gombjait nyomkodja (a vészcsengőt is sajnos). Már szerepjátékokkal próbálkozunk: pici fazekában eljátszom neki, hogy főzünk (nagyjából az összes konyhai eszközt megkaptuk babaméretben), ez tetszik neki, ő is utánozza.

A beszédben továbbra is a „hinta-palinta” megy stabilan, de sok szót megért már. Halandzsanyelven ugyan, de kifejező testbeszéddel kísérve jól megérteti magát, kéri, hogy vegyem fel, mert elfáradt séta közben, fogjam a lépcsőn a kezét, vizet kér vagy egy érdekes tárgyért nyúl. A „tapsi” szóra tapsol (már régóta), a „hami”-ra tátog, a „puszi”-ra cuppog, az „Én vagyok az elefánt, akit a sok szele bánt” nótára pedig durrant a szájával (már régóta, csak eddig nem mertem blogolni.) Jó ideje stabilan öt foga van, de most érkezik egy újabb (nem a magányos ötödik párja, hanem egy szomszédok nélküli fog).

Berlinben, mint a berliniek: rote Grutzeet eszik, kézzel és kanállal

Vannak nehézségek is. Kínlódás a pelenkázás, az öltöztetés. Utóbbira elég gyakran sor kerül az önálló evés miatt. Sír, nem engedi. Néha az evés is kínlódás. Ha közelítek az arcához a kanállal, elfordul, tiltakozik. Ha nagy nehezen egy kicsit sikerül odakenni az ajkára, azt megeszi, utána már tátja a száját a falatokért. Küzdelem, hogy ne csak édes dolgokat egyen. Lelkes, hogy önállóan egyen, de ilyenkor nem hagyja, hogy etessem. Alig jut bele pár falat, utána cumisüveggel kompenzáljuk, most több tápszer fogy a háztartásban.

Már túl tudja hajtani magát, ha nem vigyázok. Továbbra is igényli a napi két alvást, ha nem tud azonnal elaludni, olykor egy-másfél órán át eljátszik, gügyög előtte egyedül az ágyában. Sok szabadidőt enged.

Olyan kettősnek látom őt, mint egy kamaszt. A játszótér nagy vagánya, aki nem fél semmitől, az se érdekli, ha a mama eltűnik a látóteréből, utána meg fáradtan a mamához bújó kisbabává változik, aki már enni se bír, csak cumisüvegből inni egy kis tápszert. Apropó, mama. Egész nyáron apás volt (mint megtudtam, más lányokkal is előfordul ebben a korban, mondjuk nálunk a körülményekkel magyarázható is), az elutazás előtt két nappal látványosan elkezdett nekem hízelegni. Megérezte, hogy mostantól kettesben fogjuk tölteni a napjaink?

Lassítunk. Az őrült nyár után végre Veronika kerül a középpontba. Az enyémbe mindenképpen. Ritka szép időszakunk van. Tudjátok, én nem szoktam olyanokat mondani, hogy "szerelmes vagyok a gyerekembe", de most még én is naponta többször elámulok, mennyire aranyos ez a szaladgáló kis emberke. Mintha egy évig locsoltunk-gyomláltunk volna egy növényt, és most kivirágozna.