Isztambul 1: Topkapi szeráj, zenei élet és köztisztasági kérdések

Mivel kevés időnk volt, nem gondoltam, hogy sikerül a turisták főcsapásairól letérni, ehhez képest már a 30 kilométerre levő, ázsiai reptérről tömegközlekedéssel mentünk be a városba. Összehasonlításképpen: a hotelünk 65 euróért ajánlott transzfert, a legolcsóbb taxi 50 euró lett volna, így fejenként 3,50-ből megúsztuk, és hajnalban utaztunk komppal a Boszporuszon Ázsiából Európába!

Isztambulnak igen fejlett a városi közlekedése: van két metró, néhány villamos, számolatlan busz, kompok, siklók… Busszal csak egyszer utaztunk, a többinél zsetonnal működő kapuk engednek be a megállóba, és minden megállónál van zsetonváltó automata. Némi kompatibilitási gond: a villamosra való zseton nem jó a kompra, egy harmadik kell a földalatti siklóra(csak az egyikre, a másikra jó a villamosos), és a Beyogluban közlekedő nosztalgiavillamos megint nem fogadja el…

De már ez is mutatja: Isztambulban rend fogadott minket. (Főleg, miután a reptér felé szombat éjjel végigmetróztunk Berlinen, felújítódó és elterelt járatok, felüljárók és pótlóbuszok között, az állomásokon söröző punkok társaságában.) A turistalátványosságok közelében folyamatosan rendőrök őrködtek, még a gesztenyeárusok is számozott, regisztrált kézikocsin árusítottak. A nagyobb nevezetességeknél mindenütt elektromos beléptetőkapu és futószalagos biztonsági ellenőrzés fogadott. Tudtátok, hogy tavaly Pécs mellett Isztambul volt Európa kulturális fővárosa?

Az első nap persze használhatatlanok voltunk az éjszakai repülés miatt. A hotelban nagyon kedvesen fogadtak minket, de egy óra előtt nem tudtuk elfoglalni a szobát, viszont egy soron kívüli reggelit kidumáltunk. Nagy meglepetésemre bundáskenyeret is adtak. A szállónk négycsillagos volt, ez mondjuk a gyakorlatban inkább hármat jelentett, de a belváros legközepében, öt perc sétára a Hagia Sophiától meg egy halom fontos látnivalótól, amelyek egy kupacban vannak.

Az a bejárat, amit csak a szultán használhatott

Például a Topkapi Szeráj, egy hatalmas palotakomplexum, ahol a 15. századtól a 19. századig székelt az uralkodó. Itt rögtön a bejáratnál egy teljesen elmellőzött, 6. századi kis székesegyház áll, a Hagia Irene, amit egyébként zárva tartanak, de épp egy kis kiállítást idehoztak a régészeti múzeumból, ókori anatóliai leletekből. Azért sutyiban a templomot is megnéztük. A Topkapiban rengeteg épület és kisebb kiállítás fogadott. Végig lehetett menni a háremen, a szultáni kihallgatószobán, a szultánfiúk körülmetélésére szolgáló termen, aztán külön tárlatok mutatták be a szultán ruháit (nagy hatást tett ránk egy számmisztikusan kitöltött, sudoku-jellegű ábrákkal díszített talizmán alsóing), az ajándékba kapott kincseket (rengeteg drágaköves trón és 86 karátos gyémánt), a szultánok arcképeit, hintóit. Néhány ereklyét is őriztek, például Mohamed próféta lábnyomát, szemfogát, és a szakállából néhány szálat. Nem vicc. Imaidőben pedig a múzeumban egy kihelyezett müezzin énekelte el az imákat az egyik teremben. Csíkos Nagyitól kaptunk egy 1973-as, magyar útikönyvet, ami meglepően időtállónak bizonyult, abból megtudtuk, hogy még szultáni konyhaneműt, egy kivételes porcelángyűjteményt és magyar tárgyú miniatúrákat is tartanak, de ezeket éppen renoválták. Így is jó négy órát elidőztünk a palotában.

Kendős látogatók a Topkapiban

A háremben

Este koncertre mentünk. Eléggé sikerült bénáznunk, a koncertterem légvonalban talán 6 kilométerre lehetett, ezt tömegközlekedéssel 2 óra alatt értük el, többszöri eltévedéssel. Viszont így ízelítőt kaptunk a török kedvességből. Először, mikor nem volt zsetonunk a siklóra, az ötvenlírást pedig nem fogadta el az automata, egy angolul nem tudó bácsi engedett be a kapun a saját bérletével. A koncertterem egy parkban volt, túl a térkép szélén, itt sokat gyalogoltunk, végül találtunk egy egész modern épületet, ide bementünk. Sokan gyülekeztek, mindenki a mínusz második emeletre ment, ahol valóban egy hatalmas terembe érkeztek a látogatók… A gyanús csak az volt, hogy a férfiak mind öltönyt, a nők fejkendőt viseltek, a jegyünket pedig senki nem kérte. Nem így képzeltük a világzenei koncert publikumát. (Szerintem termékbemutatóra érkezhettek.) Az egyik ajtónálló aztán visszavitt minket a parkba, és megmutatta a koncerttermet, egy másik épületben. Itt újabb csalódás fogadott: a büfé az ilyen helyeken szokásos rákos szendvics helyett chipset tartott, a ruhatárba pedig szemlátomást csak mi adtuk be a kabátunkat. Erősen gyanakodva ültem be a sok kabátos ember közé, de a Kollektif Istanbul zenéje győzött! Népzenét játszottak, néha popos, többnyire dzsesszes feldolgozásban, tradicionális hangszerekkel, rengeteg vendégművészt is behívva. A közönség a végén már táncolt a széksorok között. Nagyon klasszak voltak, vettünk is tőlük cd-t. A cd anyaga szerint nem is török, hanem balkáni, macedón, görög stb. népzenét játszanak. Bár ezt nehéz szétválasztani a sokszázados együttélés miatt. Csak azért szégyenkeztünk, mert nem ismertük fel Selim Seslert a színpadon. Ő egy híres török klarinétos. Az utunk előtt két filmet néztünk meg Isztambulról, és ő mindkettőben hosszan szerepelt. Az egyik egy útifim volt, a másik Faith Akin Crossing the Bridge című filmje, egy alapos és kicsit unalmas összeállítás az isztambuli zenei életről. Harangozó Teritől a P-Mobile-on át a Bëlgáig, kábé. Na, abban meg ő képviselte a népzene-világzene vonalat. De elég messze ültünk a színpadtól, és etikusan nem mentünk előre az üres helyekre (a többiek bezzeg igen), és rengeteg vendégzenészt behívtak egy-egy nótára. Egyébként nem volt hideg a teremben, a kabátügynek mélyebb kulturális okai lehetnek.

Kis ízelítő a zenéjükből:

A rákövetkező nap egyébként a Liszt Ferenc Kamarazenekar lépett fel a helyen. Hazafelé végigsétáltunk Sisli városrészen, ami állítólag a legnyugatiasabb, és európai stílusú házak vannak benne. De nekünk máshol se tűnt fel a házakon semmi különös. Isztambul utcáin nehéz szemetest találni, mégsem koszosak. Úgy tűnik, van elég ember arra, hogy félóránként felsöpörjék a járdát. Itt éjjel viszont találkoztunk a szemétszállítókkal, akik a házak elé helyezett nejlonzacskókat elviszik. Ővelük versengve filézték ki a szemetet a szobányi talicskát toló emberek, akik a továbbfeldolgozásra érdemesnek tűnő zsákokat magukkal vitték. Szelektív szemétgyűjtést egy-két elit helyen (reptér) kívül nem tapasztaltunk.

Idekívánkozik a kép: "repülő szőnyegre" dobálják le a szemetet a Kék Mecsetben. A zsákok az évek alatt összegyűlt cipőre húzható nejlonokat tartalmazzák.