Isztambul 3: Bizánci emlékek, török konyha és a másik Isztambul

Felmerül a kérdés, minek néztek minket a törökök. Első körben helybélinek, utána franciának (és ennek megfelelően Bon giornóval köszöntek). Általában a törökök nagyon kedvesek, persze mint turistának sokan akartak eladni nekünk valamit, de azt is kedvesen csinálták. Például minden étterem előtt áll egy beengedőember, aki egész nap kapacitálja az arra járókat, üljenek be. Lehet tőle kérdezni, és persze akkor sincs semmi, ha nem ülünk be. Mindez a turistanegyedekre áll, ahol fehér abrosz, angol nyelvű (rosszabb esetben az ételek fotójával kísért) étlap és alkohol várja a vendégeket. A külvárosban ezzel szemben terítetlen faasztal fogad, bor nincs az étlapon, meg angol étlap sincs, de a pincérek ott is elegánsak és a fogások is nagyjából ugyanazok. Miket ettünk? A levesekkel elszántan próbálkoztunk, ugyanis a várakozással ellentétben nem volt meleg a városban. Oké, Berlinnél melegebb volt, de a plusz kevés fokban átfáztunk az egész napos városnézésben, és sajnos a huzatos mecsetekben, kávézókban sem fűtöttek annyira, hogy átmelegedjünk. Szóval levesek: ettünk ízetlen joghurtlevest, lencselevest, pikáns csicseriborsólevest, citromos csirkelevest. Főfogás: a kebab és társai (az elmaradhatatlan, uncsi szalmakrumplival), a darált húsos gombócok (köfte), a darált hússal töltött palacsinták, pizzák. Ami érdekesebb volt: gyüvecs (lecsós csirke), egy lecsós-gombás szószban tálalt hal, és az „imám elájula” nevű, paradicsommal töltött sült padlizsán. Egyszer direkt beültünk egy nyugatiasan kinéző bárba, ahol nemcsak köftét tartottak, a pincérek öltöny helyett pólót viseltek, a nyerstégla falat puha, svájcisapka szerű gombok díszítették, és dj keverte az ambient zenét. Itt kicsit megvariálták a hagyományokat, és a szőlőlevelet nem rizzsel, hanem magyarosan hússal töltötték. És volt tengeri gyümölcsös tagliatelle is. Ha egy étteremben azt látjuk, hogy csak férfiak ülnek az asztaloknál, nem kell pánikba esni: általában az emeleten van a családi szoba, ahol magányos nők, és nő kíséretében levő férfiak esznek.

A Kék mecset udvara

Mecsetek. Megnéztük a Kék mecsetet, amit a helyiek nem így hívnak, 17. századi és tényleg szép kék virágdíszes csempék borítják belül. És még néhányat, de valahogy azok is ugyanolyanok voltak: négyszögletes, boltíves udvar, lábmosó kút (cipőt levenni!), kecses minaretek, kupolás tető, benn virágdíszes csempék. Ugye itt a keresztény templomokat is mecsetnek használták a török uralom máig tartó évszázadaiban, a Hagia Sophiát is. Ez ma múzeum, ez is nagyon szép, eredeti 12. századi freskókkal és mozaikokkal. Az egyiken egy Árpád-házból származó bizánci királyné látható, Iréne (lánykori nevén Piroska). 

A Hagia Sophia

Mozaik a Hagia Sophiában

A Hagia Sophia előtt egy hatalmas sátor fogadott. Találjátok ki, melyik ország hirdette magát turisztikailag! Szabad a gazda? Nos, Irán. Utazzon ön is Iránba! Ezen szétröhögtük magunkat, de a pavilonban teljesen komoly standok mutatták be az egyes tájegységeket, szórólapokkal, népviselettel, potya rágcsálnivalóval. Majdnem vásároltam egy doboz szinte ehető kekszet, de mivel angolul nem volt ráírva, hogy „made in Iran”, nem lehetett volna felvágni vele.

Szintén bizánci a Chora templom, amiben döbbenetesen szép eredeti freskók és mozaikok élték túl a törökök képromboló hevületét, de sajnos vakuval nem engedtek fotózni…

Megnéztük még a Dolmabahce palotát, ahova a Topkapi után költözött az uralkodó a 19. században, és egy a hadsereg fejlesztésére kapott nyugati kölcsönből emelték. Ez végig neoklasszicista-rokokó stílusban épült, a berendezése is ilyen, vezetéssel bejártuk a pazar termeket és a kopottas háremet, emellé egy órakiállítás is járt.

Önhibánkból megtekintettünk egy dervisműsort is. Valójában török táncestet akartunk, de arra nem volt jegy, és az iroda jól áttett minket a másnapi, kevésbé frekventált dervisporgramra. Mondjuk az épület, egy 16. századi török fürdő, hangulatos volt, kaptunk ingyen üdítőt és lokumot (ragacsos cukorka, brr), de aztán egy órán keresztül népies török hangszerek meditatív nyenyerészése közben egyhelyben forogtak a köpenyes, hegyes szőrsüveget viselő dervisek. Kaptunk egy szórólapot a szufi misztikáról, de ez sem segített.

A Yerebatani-ciszternák: 16. századi boltíves víztároló, James Bond is forgatott is

Az első négy napban végig a belvárosban mozogtunk, ahol mindent ötpercenként felsöpörtek, rendőrök vigyázták a békét, minden fejlett és kulturált volt, mi pedig már fel is vettük gondolatban Isztambult az EU-ba. Az utolsó nap aztán ezt úgy módosítottuk, hogy csak a belváros csatlakozzon. A messze eső Chora templomtól hazagyalogoltunk, és itt teljesen turistamentes por, dugó, szmog, ronda házak, filléres kínai cuccokat áruló üzletek fogadtak, és a kendős nők közé jónéhány csadoros is vegyült. (A belvárosban a fejkendő is ritka madár volt.) Jobban megnézve ezek a fekete gúnyák kamaszlányokat rejtettek. A parkokban férfiak üldögéltek a padokon, többnyire egyedül, minden látható elfoglaltság nélkül. A hentes kedvesen pózolt nekünk a hűtés nélkül tárolt nyers birkafejekhez, a boltokban szintén szabadon lógtak a nyúzott bárányok és talán marhagyomrok. (Disznót ne keress!) Dani szerint azért, mert most úgyis hideg van, de szerintem nyáron sem viszik be a birkákat egy hűtőházba. Nem tudom, az EU tud-e erről.

Kendős nők Üszküdárban

Zárásnak még két megfigyelés:

1. Az Izraelben megszeretett szabadtéri konditermeket Isztambulban is megtaláltuk. Kopottabb kivitelben, kevésbé jó állapotban és senki sem edz rajtuk.
2. Tudtátok, hogy Isztambul tűzoltóságát Széchenyi fia, Széchenyi Ödön szervezte meg?

Vége.