2011. november 4., péntek

Veronika 2,5 éves


98 centi magas és kb. 15 (16?) kiló. A gyerekhordozókat nagyjából kinőtte, és a bevásárlókocsiba is alig fér már bele.
Beszél, beszél, beszél. Többszavas mondatokat mond („nem koppan a fejed”,„fogja hóember vállát”), szaporodnak az igék, helyére kerül a tárgyrag, a birtokosjel, többféle ragot (-hoz, -val) jól használ, megjelenik a múlt idő. A történéseket folyamatosan kommentálja. Itthon csak magyarul beszél, az ovibeli történésekről is, csak pár olyan szót mond németül, amiket ott használnak: Vorsicht!, fertig, steh auf!, és főleg a meins (enyém), na meg a kita (ovi). A Willst du schlafen? Kérdésre rávágja: Lesz szundi kitában. Az óvónők szerint mindent elismétel németül, pár szót beszél is. Nagyon bánom a hazaköltözést emiatt!
Szerény szókincsét metaforikus értelmekkel terjeszti ki: a nagy bili „hátán viszi” a kicsit, az egyik hússzelet „hozzábújik” a másikhoz, a villát "lefekszik, felkel" megjegyzéssel billegteti az asztalon. Komolyan gondoskodik a plüssállatairól, főz nekik, betakargatja őket, és az egyik bevett szófogadási módszer, ha az ő anyai érzelmeire apellálunk (mosd meg a kezed, piszkos kézzel nem nyúlhatsz a pandához). És persze, a legjobban én értem a beszédét.

Náthásan, de szép ruhában

Szobatisztaságban nincs fejlődés, ha mi szólunk, a vécére ül, de magától nem jelzi, vagy csak utólag.
Mozgásban folyamatosan ügyesedik. Egyedül fel- és lemászik a magas bárszékekre, egyedül közlekedik a kádba, vécére, ehhez maga tolja oda a sámlit. A Huplében végre képes egyensúlyban maradni.
A dackorszak dúl, és a jelszava nem is a "nem", hanem az "egyedül". Mindent egyedül akar csinálni, ha kérés nélkül segítünk neki, zokogós hisztiroham jön. Kényszeresen ragaszkodik a megszokott dolgokhoz: őt csak a kockás takaróval takarhatjuk be, a rózsaszín a pandáé, a csíkosat pedig tilos használni, mindazonáltal őrült balhét rendez, ha elviszem kimosni. 
Az oviba a budapesti kizökkentés után végre visszaszokott, de máris újabb akadály közelít: az őszi nátha. Már két hete itthon van, nem vészes, de nem javuló tünetekkel, a gyerekorvos csak annyit mondott: ez márciusig így lesz. Mivel nem dolgozom, egész jól vettem a dolgot, de sejtelmem sincs, hogy lehet a „két hétig jár, két hétig beteg” konstrukcióval bármilyen munkában helyt állni. Riszpekt a dolgozó anyáknak.
A kényszerű itthonlétet azért se bánom, mert az ovi után maradó idő nagyon rövid ahhoz, hogy az összes raktáron levő játékkal játsszunk. Márpedig sok a dolgunk: nagyon szereti a képeskönyveket, a Boribont minden este végig kell neki olvasni. A rajzolás, pecsételés, kézművesség örök sláger, emellett ugye főzni kell az állatoknak, mosni és takarítani az ő kis eszközein, meg a Gézengúz által előírt fejlesztő Huple-gumiasztal-cupilabda szentháromság... Vicces, épp most nőtt fel a négy elemű bébipuzzléhoz: eddig csak összevissza dobálta, most viszont igyekszik kirakni a rajta szereplő állatot, de teljesen még nem sikerül...
Mint tudjuk, 2010. július 10. óta az apja áll az első helyen a szívében. Ha ő is ott van, engem egyszerűen kilökdös a szobából, „Mama elmegy”, én nem tolhatom a babakocsit, nem pelenkázhatom. Kézműves akcióimmal sikerült kicsit javítanom a helyzeten, azóta egyetlenegyszer elhangzott a „Papu kimegy”. Most viszont megjöttek Pöttyös Nagyiék, akiknek nagyon örül, és én újfent visszaestem a dobogón.

Pöttös Nagyival

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése