Ma a konditeremben egyszercsak bemondták a hangosbemondón, hogy Veronika anyukája jöjjön azonnal. Ilyen még nem volt. Míg odaszaladtam, próbáltam elképzelni, mi történt. Sír? Veri a többi gyereket? Veronika nyugodtan játszva fogadott, a gondozónő pedig közölte, hogy tele van a pelenkája, cseréljem ki.
A másik gyerekmegőrzős élmény, hogy a végén viccesen megkérdeztem a gondozónőtől (Janine a neve), hogy beszél-e már a lányom németül, mire szabadkozva felelte, hogy még csak a „ja” és „nein” megy neki. Ezen a ponton Veronika drámaian elkiáltotta magát: Ja! Nein!, érthetően, szép kiejtéssel. Miután magyarul még nem mondja ugyanezt, elégedett vagyok a gyerekmegőrző teljesítményével. Heti kétszer járunk egyébként, és igyekszem úgy időzíteni, hogy mindig Janine legyen épp műszakban, ő a legszimpibb.
Tegnap meg egy új játékot talált ki Veró. Beáll a nagy gadróbszekrényünkbe, én rázárom a tejüveg ajtót, kicsit keresem őt, aztán megtalálom. Nagyon élvezi, és nem fél a félhomályban.
Ezenkívül a lépcsőn, ha nem túl fáradt, a falba kapaszkodva egyedül fel- és lelépeget. Kedvence a gumicsizma, amibe már egyedül is belebújik. Egy kis sztetoszkóppal rendszeresen ellenőrzi papa és mama szívverését, néha a babáét is. Kedvenc kültéri játék: egy kis babakocsi, amit ő tologat. A délutánjaink úgy telnek, hogy azt ötvenszer körbetoljuk a házunk előtti kis téren, néha ábrándosan bebámulunk a hentesboltba.
Van friss mérési adat is: 12 kiló (felnőttmérlegen). 
S az semmi, hogy egyszerre 2 dolgot csinál? reggelizik, és pózol -gondolom a mamájának-, aki fényképezi őt.
VálaszTörlésA hol vagy, nem látlak -még sokáig kedvenc lesz!